Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római
sereg letáborozását.
Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S
hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.
– Ni, – mondotta az egyik, – középre az alánokat teszi a római.
S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast
középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az
ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a
középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?
– Ni, – mondotta a másik, – a burgundok is ott vannak, a frankok is.
– De mi a macskát akar a római balról?
Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök
odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.
– Be akarja keríteni Atillát, – felelt egy óriás testőr röhögve.
Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám
kiáltott:
– Nini? Talán te is harczolsz?
– Nem is főzök.
– Az urad oldalán?
– Nem is temelletted.
– Vótál mán hadban?
– Most vagyok először.
– Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.
– Mire?
– Hogyan lehet élve kikerülni a csatából?
– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd
meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.
Nevettek.
– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen
rászedni.
A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek.
Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta,
hogy csakis a lovától féljen.
Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely
már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova
orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: _Hopp uram Istenem,
ördög az ellenség!_
Az ilyen tanácsok bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.
Én csak azt tudtam, hogy fölszabadulok vagy meghalok.
A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg
gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy
vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.
Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a
bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.
A mi táborunk is egyszerre megcsördül.
– Hirjit! hirjit! (ide! ide!) – hallom a gót tisztek kiáltását.
S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A
tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú _Akrán_, a kékszemű
hóbortos _Ejszárn_, a sovány _Filleinsz_, az örökké mosolygó, sodrott
bajszú _Fiszkia_, aztán jöttek a többiek is: _Gilta, Nikilsz, Milit,
Nuta, Reiksz, Szavil_ s a fiatal _Szkura_, a kinek mindig tánczra
viszket a bokája.
Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a vizigótokkal szembe a
maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen
fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok
gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben.
Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy
meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a
hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta
fel, nem békül meg soha.
Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a
gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok,
herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk
válogatni a népfajokban.
Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat,
kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a
szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok
tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás
gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az
ellenség rájuk tör.
Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak
helyezkedések folytak.
Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval
vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az
előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették
volna egymásra a nyilaikat.
Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök
hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.
Ebből érteni lehetett, hogy holnap csata lesz.