Csak Atilla sátorában égtek a fáklyák.
Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki
Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is.
Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén;
a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen
evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára,
olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a
jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek
királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is
rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a
lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.
– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó,
hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.
Közben kémek érkeztek, s előőrségi jelentések. Odaát semmise készül.
Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok
világítását is eltakarja a felhő.
A vacsora végén sajtot tálaltak és borban főtt gyümölcsöt.
Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott
ekképen:
– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak
szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös
jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad
a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának,
vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe
elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el
világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek
a mai éjszakán.
Jóságos öreg szemeiben őszinte hála csillogott, mikor ezt mondotta.
Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg
Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a
zsoltárének.
Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy
tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor
valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a
kőszobroké.
Az öreg folytatta:
– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s
a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten
eszköze vagy.
Atilla intett Oresztesznek:
– Tolmácsold a vendégeimnek, a mit az öreg mond.
A püspök folytatta:
– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a
fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a
történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul
mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon,
sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de
ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere
háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja
munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében!
Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten
akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De
mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás
dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj
megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a
kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen.
És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart
csókolni. Atilla magához ölelte őt.
Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos
latin nyelven így szólt:
– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a
földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a
ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy
végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?
A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a
püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.