Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a
sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem
keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had
közé került.
Ez érthetetlennek látszott.
Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat
fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben
a reggeli nappal az ellenség.
A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben
érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé.
Tizenötezer ember maradt a csatatéren.
A harczot küzdött gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé.
Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk,
föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom
közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek
négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római
hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen
nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket
visszanyomták.
– Rossz jel, – mormogta mellettem Bial táltos.
– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk
és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.
– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és
nem nagyobb lovassággal.
A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem
volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind
elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.
– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok,
elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled,
de ez nem okosság.
– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked
babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti
hitetek.
– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – Hun Isten nincsen, latin
Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden
népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se
ellenünk.
– Tudatlan rab, – szólt a pap megvetőn. – Én veled nem disputálok.
– Mert félsz.
– Tőled?
– A szavaimtól, az igazságtól.
Egy perczig feketén nézett reám.
A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált.
Halkan felelt:
– És ha én megbizonyítom neked, hogy az Isten hun…
– Azt ugyan meg nem bizonyítod.
– Nem bizonyítom-e azzal, ha megmondom előre, a mi történik?
– Az csak koholás.
– De ha megbizonyodik.
– A fejemet neked ajándékozom.
– Köszönöm. Nem szoktam ilyen értéktelen ajándékokat elfogadni.
– Nekem nem értéktelen.
– Add kezedet, hogy nem mondod ki, a mit közlök.
– Itt van. De ha nem teljesedik?
– Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.
– Hallgatlak.
– Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutattak: Atilla elveszti a csatát.
Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a hideg végigfutott rajtam.
– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még
mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla
sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki?
Leült a szekér kerekére és mozdulatlan elmélyedéssel nézett maga elé.