Az első nagy állomás, a hol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.
Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az
aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa
aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott
emeletes, tornyos fapalota.
Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége.
Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő,
a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.
Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny
falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek
voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.
Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt
közöttünk.
Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, hogy a hadjáratokon
mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a
visszatérő követek csodákat beszélhessenek.
Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok
a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.
Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli
burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi
Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja
meghalt. Gondolom: agyonverték.
Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő
fejszecsapásoktól rengett.
A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a
világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?
– Le kell vágni az erdőt! – parancsolta Atilla.
Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a
mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.
Az erdő egy nap alatt leomlott.
A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét
faragott.
A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők
százai.
Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna
ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.
Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna
előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó
emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek
át a vizen.
Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton
nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki
száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.
S előttük vonul egy másik nagy népsokaság.
Micsoda sokaság ez, a melyet Atilla hada nyom egyre nyugat felé?
A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek
egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok,
mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.
Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók
elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.
De hol az a római hadsereg?
Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és
tisztelni való egyaránt.
Királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csapva kiáltja:
– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja
látni Atilla maga előtt!
Valami nyolczvanezer embere van. Mind hős és mind kész a halálra.
Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól
piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.
Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik,
se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres.
Mutatják, hogy az ott Gondikár király.