Atillát én az úton mindig magam előtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.
Két legény fia volt vele: _Aladár_ és _Ellák_, aztán a Nekárparti
frankok elűzött királyfia; _Eudoksziusz_ orvos, a ki az őszszel menekült
hozzánk a római udvarból; _Elemér_ gót fejedelem, _Ardarik_ király, az
alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor,
Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt
egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A
szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha
Cerkó is, az udvari bolond.
Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram
kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott.
Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett.
Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam
és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből
egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.
A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat
fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség
szedte gondjaiba.
Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek
hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz.
Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz
kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert
s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.
Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon
széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a
püspököt megölte.
Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik
királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A
hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.
A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e
rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a
házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.
A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön
hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.
Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában
állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor
meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a
halottak közé borult.
Ez volt az első gyilkosságom.
A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla
sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.
Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan
csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.
Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak
ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból
készült fapohárból.
Végre Atilla megszólalt:
– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki
fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?
– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a
ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért,
csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!
Atilla nem szólt többet.
Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, hogy Galliában
megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan
félelem gyötri.
A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A
vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok
vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok
vérével.
A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a
szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség
hozza ünnepiesen.
Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy
én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.
De mért éppen Csegének?
Azt akartam hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben találjam.