Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és
követek.
– A római hadak délnek húzódnak, mondják a hírhordók márcziusban.
– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, –
mondják áprilisban.
Aztán megint:
– Áéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hoz százezer fegyverest.
– Az alánok királya, Szangibán, a rómaiakhoz csatlakozott.
– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a
vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.
Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek:
lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak
kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.
Az a város Katalaunum s ez meg itt a katalauni mező.
Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák
hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla
kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit,
tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy
melyik nép, merre telepedjen.
Nagy kört mérnek ki s annak a vonalába állítják a szekereket.
Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda
gyülekeznek.
A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak
egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a
szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a
főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.
Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs
városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek
Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy
Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s
később Aéciuszhoz csatlakozott.
Hát megindultunk Orleánnak.
Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép
sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen
ment el könyörögni a vizigótokhoz.
– Ez öt heti idő, – mondotta Atilla.
S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és
a vasas gerendákat lövő balisztákat.
A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik.
A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként
szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni.
És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek
repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.
A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket.
Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz
fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag
fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.
A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a
város mélyéből a zsoltárének:
_Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in
tribulatione!_
Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női
hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel
a csillagos éjszakában:
_Kelj föl uram Isten: emeld föl kezedet!_
_Tereád van hagyva a szegény! Te légy az árvák segítője!_
_Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék
többé a földből való ember!_
Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes
kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból
meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak.
Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.
És a magasban a füstölgő város felett százezer holló kavarog.
Jött közben a hír, hogy a bretonok egyesültek Aéciusz táborával;
a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete
alatt harczolnak a rómaiak mellett;
velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni
frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.
Végre jött a hír:
– A vizigótok királyát Aécziusz megnyerte segítségül.
Atilla azon a napon komor arczczal lépett ki a sátorából.
Beizent a várba, hogy ha nem adják meg, életben nem marad a csecsemő se!
A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és
egyházfő egyszemélyben.
Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és
levéllel.
– Mi van ebben a levélben? – kérdezte dühösen Atilla.
– Alázatos föltételek! – rebegte a követ.
– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé
dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem
nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl
benneteket!
Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk.
Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az
orleániak nem tudták.
– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg
az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped
közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.
– Holnap reggelig várok, – felelte Atilla.
Junius 14-ike volt másnap.
A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták
Atilla elé a város kulcsait.
Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat
csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.
Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a
szekeres hun csapatok.
A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne
lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek,
különösen a hol a lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést
tartottak a frankok nyakának.
De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római
had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s
alánokat küld fedezetül a kapuk elé.
Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s
előcsillognak a porból a római légiók sasai.
Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek
megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán
hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a
bilincseiket s a hunokra rontanak.
Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot
vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek
és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.
Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már
tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.
S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne?
Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.
A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt
eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan
elvonulunk.