A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszélesedtek, mint az árvíz. És
így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugatnak. A Duna déli
partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.
Az én uram Atilla kiséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk
előbb, csak mikor már kitavaszodott, – a Duna forrásánál, a
Fekete-erdőben.
Egy napon Atilla két irnoka között lovagoltam. Ména-Ságh volt az egyik,
Csenge a másik.
Azok az irnokok szolga létemre is szivesen beszélgettek velem, s én meg
az út unalmait szivesen enyhítettem a velök való társalgással. Ména-Ságh
körülbelül negyvenöt éves, szakállas ember, gyuladásos szemű és kopasz,
a fehér hunok közül való. A másik olyan korú ember, mint én, szintén
fehér hun származású, erős, tagos fiatal ember.
Azt kérdeztem Ména-Sághtól:
– Nem mondanád-e meg uram, hogy miért nem megy Atilla egyenesen Rómának?
– Azért, – felelte pislogva, – mert okos ember.
És elmosolyodott, hogy megütközve néztem reá.
– Nono, – mondotta, – hiszen nem akartalak sérteni a szavammal; te ezt
nem értheted, mert világügyekkel nem foglalkozol.
– De megérteném, ha elmondanád.
– És én meg elmondanám, ha tudnám.
– Hát akkor miért mondod, hogy azért megyünk nyugatnak, mert Atilla okos
ember?
Sok mindent tudott, az a Ména-Ságh, de titkolódzó természetű volt:
akármit kérdezett az ember, mindig szaporán pislogott és érezhetőképpen
megválasztotta a szavait.
Hát akkor is pislogott egy perczig, aztán a szemöldökét mozgatva
felelte:
– Atilla még eddig soha ostobaságot nem követett el, tehát ha olyat tesz
is, amit nem értünk, bizonyos, hogy nem cselekszik másképp, csak okosan.
Csatát soha nem veszít, jövedelmet soha nem ejt ki a markából s a népet
össze tudja tartani.
– Nem is ember ez, hanem egy halandó isten itt közöttünk, – szólt
lelkesen Csege.
Erre én vállat vontam:
– Mindnyájan halandó istenek vagyunk.
– Te tán nem tartod nagynak Atillát? – kérdezte Csege megbotránkozva.
– Nagynak tartom, – feleltem, – de élő embert mesei hőssé nem teszek.
– Az pedig az, – vette föl ismét a szót Ména-Ságh. – Hát elmondom, amint
gondolom a szándékát.
Darabig csak pislogott, aztán folytatta:
– Ő most nyugatnak indul, mert a római birodalomnak ott van a határa.
Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a
roppant hadnak mind meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.
– Ne is mondd tovább, uram, már értelek.
– Nohát: megyünk, mint a lavina. S mikor már annyira megnövekedtünk,
hogy jobban nem lehet, keletnek fordulunk s eltemetjük a nagy római
birodalmat.
– Haj, az lesz a nagy temetés! – tette hozzá Csege.
– A czivilizáczió temetése, – jegyeztem meg hüledezve, szinte dideregve.
– Megújulása, – szólt Ména-Ságh. – Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld
foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az
új tavaszban új élet.
Elgondolkozva ballagott, nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt
meg:
– Csak az az Aéciusz ne volna a világon. Attól tartok.
– Atilla ellen az sem állhat meg, – feleltem zúgó fejjel.
– Deiszen az fene legény! Az ifjú korában tusz volt a hunoknál. Együtt
mulatta át az ifjuságát Atillával, kitanulta a hunok hadakozása módját,
hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban s győzelmet nyert.
Csáth, aki pár perczre elmaradt, újra hozzánk érkezett s kérdezte, mit
beszélgetünk?
Csege röviden elmondta.
– Jól pedzed, – felelte Csáth. – Atillának csakugyan az a czélja, hogy a
germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én
kiket a sereghez csatolja s tőképpen, hogy a vizigótokat megnyerje vagy
megtörje. Az nagy nép és erős. Az alánok nemzete is nagy. A frankok se
kutyák. Ha azok hárman csatlakoznak a római hadsereggel, Aéciusz
farkasszemet nézhet velünk.
– Velünk-e?! – kiáltottam csodálkozva, – ezzel a néppé vált tengerrel!?
Én azt gondolnám, uram, hogyha azok az emberek mind szembe jönnének, a
kik csak élnek a világon s utánok meg azok jönnének, a kik már régen
meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se
lehetne meggyőzniök.
Csáth nevetett.
– Ezt elmondom Atillának, – szólt, a lovát megcsapkodva.
És csakugyan elnyargalt.
Ruszti főirnok csatlakozott hozzánk:
– Mit nevetett Csáth? – kérdezte kiváncsian.
Csege elmondta a beszélgetésünket.
Ruszti komolyan hallgatta s az a fanyar mosolygás játszotta át az
arczát, amely a vizes vérű emberek sajátsága.
– Uram – mondottam a mosolygásától fölbátorodva, – ha olyan veszedelmes
ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a
rómaiaknak, hogy nem ellenök megyünk, hanem más népek ellen. Akkor
Aéciusz otthon maradt volna.
– A gondolatod ügyes, – felelte Ruszti, – csakhogy ugyanez a gondolat
már megszületett az Atilla fejében is.
– Baj, ha nem idejekorán.
– De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az
ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vizigótok ellen. A levelet én írtam,
hát tudom. A vizigótok Atilla alattvalói volnának igazság szerint, de
nem akartak adót fizetni: megszöktek, Galliába húzódtak. Azokat megyünk
megbüntetni.
– Dehát akkor miért áll elő Aéciusz?
Ruszti nevetett:
– Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Atilla egyet köhint, akkor
is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet fog rájuk
köpni. A félénk ember, édes barátom, kigyónak nézi a mákosrétest is.
– És ha megverjük őket, mi következik?
– Róma.
– És Róma után?
– Konstantinápoly
– Aztán az egész világ!
– Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az
adófizető népek lássák.
– Atilla fog-e békén megmaradni? Rászokhatik-e az oroszlán a fűevésre?
– Atilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy
alig egy éve a követek a dunamelléki kereskedelem végett jártak
Teodoziusznál.
– Csak nem akar tán Atilla a Tisza mellett maradni?
– Sőt éppen. Nem ül az be egyik császár palotájába se. Ámbátor az se
lehetetlen, hogy szekérre rakatja a császári márványpalotákat s
elhozatja a Tisza mellé.
Azzal Hargitához csatlakozott, egy ötvenéves hun főúrhoz, aki mindig
haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a
szeme állása volt olyan.
Mink ketten maradtunk Csegével. Darabig némán mentünk egymás mellett.
Csege egyszer nagyot sóhajtott.
– Kihez szállt ez a sóhajtás? – kérdeztem tréfásan.
– Megmondom, – felelte bizalmasan, – mert te ismered. Egy szép fehér
lány az. Miatta megyek én a hadba s legalább tíz ember-fejet viszek a
számlálóhoz.
Olyan rossz érzés nyargalt át rajtam, hogy alig bírtam a számat
megnyitni:
– Ki az a leány?
– Ösmered igen jól. Hej! sokszor néztem irigységgel reád, mikor ott
láttalak ülni a palota előtt.
– Dsidsia?
– Nem. Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan kismacskáért nem gondolod
tán, hogy a halál piaczára viszem a bőrömet!
– Emőke?
Máig is bámulom magamat: micsoda egykedvű hangon s nyugodt arczczal
mondtam ki ezt a nevet, pedig a világot éreztem rombadőlésre inogni
alattam, fölöttem.
– Hát az az, – szólt melegen.
Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy elsápadok. Az a pillanat elég volt
arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. Kezem a tőrömre esett. Szerettem
volna a torkába szúrni.
És ahelyett mit tettem?
Mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam
a hátára a pálczával.
– Ej, ej gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra veted te a szemed!
Talán már meg is igérted neki?
– No nem egészen, – felelte fontoskodó arczczal, – tudod, a magunkfajta
ember nem igen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a
háború, hogy megmutassa az erejét, akinek van. A hunoknál nem az apák
érdemét becsülik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harczolsz?
– Én is.
– Hát csak arra vigyázz hogy mikor csapatos összeütközésben vágsz
embert, a szomszédodnak kiáltsd meg, látta-e? amikor szétszóródik a had
s az ember kiválasztja a maga ellenfelét, azonnal vágd le a fejét és
akaszd a nyergedre. A táborban vannak fejszámlálók, neked azonban elég,
ha Csáth elé rakod a fejeket.
Mindezt tudtam már, de szivesen hallgattam. Időt kellett nyernem, hogy
háborgó indulataimat a nyugalom színe alá szoríthassam.
– És a lány is beleegyezett? – kérdeztem, a lovam nyakát veregetve, oly
színtelen hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi tarhonya van
az írnokok szekerén.
– A lány? hát hogyne!
Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az embert falhoz szegezi az ilyen
dologban a hazugság is.
Nyugodt hangon kérdeztem tovább:
– Dehát hol találkoztatok? Ez érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy
ilyen pajkos ember vagy!
– Hol itt, hol ott, – felelte kitérően.
– És hogy kezdődött?
– Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elől, mink
már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna. Mert a leánynép roppant
okos az ilyesmiben: csak rádnéz és kilátja a szemedből a szived minden
titkát.
– És hol beszéltetek először?
– Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk s tolmács
kellett. Atilla engem küldött át, hogy segítsek a nőknek a vásárlásban.
– Tehát ott találkoztatok.
– Ottan. Alkonyat után volt az idő s én Aladár úrfival kísértem haza
Emőkét. Aladárnak csuklása támadt, kénytelen volt visszamenni. Akkor
aztán a félhomályos paloták között Emőkével megbeszéltük a titkunkat.
– De hát ilyen könnyen lehet az?
– Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: Végre beszélhetek veled Csege. Én
már régen szeretlek téged. Menj el a legközelebbi harczba és tüntesd ki
magadat. A zsákmányt tudod hogyan osztják szét: ki hány embert vágott,
annyi részt kap. Te a palotában hamar urrá lehetsz. Én téged
választottalak.
Köhögtem, hogy az arczomba futó vér föl ne tünjék neki.
– És Aladár úrfi? – kérdeztem köhögve, – hiszen az udvarolt neki?
– Nem tehetek róla, – felelte hetykén, – ha én jobban tetszem.
– És azóta többször is találkoztatok?
– Sokszor, de mindig csak hazamenet.
Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyilt a völgyi városokra. Minden
város füstölt.
Csege bámulva nézte. Én mögötte álltam sötéten, keserün.
Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke soha nem járt egyedül, s a nap
nyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak,
amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen nézett
rá, akkor…
Arra gondoltam, hogy: Én ezt az embert megölöm!