Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra.
Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az
indulót.
A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy
bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain
előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni:
én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.
A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű
székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle
harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra
lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, edények, serlegek, s
ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.
A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába.
Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült
harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.
Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.
Én is odamentem: kezet csókoltam az asszonynak, s az öreg Barakonynak.
A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a
kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a
kezemet.
Csáth nehezen búcsúzott.
– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer
visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.
Én ott álltam a szoba közepén Emőke előtt. Magunkra maradtunk.
– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba
jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?
Hallgatva nézett egy perczig reám, azután így felelt:
– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de
e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan
lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…
– Meghalok érted s nincs tovább.
– Arra az esetre, hát… Megcsokolhatod az arczomat.
Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az
arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem
őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását.
Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam odatapadt gyönge, bársonyos
virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.
És nem tudtam neki egyebet mondani, csak ezt az egy szót:
– Nárczisz… nárczisz!
Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa
fehérség, csupa üdeség.
A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései.
Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb
volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott
tengerszem.
Hát nem láthatatlan az ember!?
Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az
udvarból.
A cselédek ott álltak sorban a ház ajtajától a kapuig.
– Isten hozza vissza! – kiáltozták Csáthnak.
Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a
kardját csókolta meg.
– Isten hozza vissza!
A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg
hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza
vizezte a képemet ostoba könnyeivel.
No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a
boszúságomat.
Siettem az úr után.
A nap már két kopjányira állt az égen.
A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok
szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.
Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt,
majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég
felé voltak irányozva.
Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az
égnek villantva kiáltották:
– Isten! Isten! Isten!
És megindultunk napnyugat felé.