Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz
Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász,
Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.
A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk
alkalmával elmondta.
Hát ezt írta Atilla:
Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.
Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat
zárva tartod.
Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és
így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben
tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét
kiadjátok.
Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a
római birodalom fele.
Azt követelem!
_Atilla_.
Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett
Atillához.
Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön
strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen.
Szép feketeszemü emberek.
Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy
szekérre való gyönyörű aranyművekkel.
A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr
öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a
mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan
lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan
leomló sárga hajukról beszélhessenek.
A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke,
aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.
Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje
segítségül.
A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel
megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek,
elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.
A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől
támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla
észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.
– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én
lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.
Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok
kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a
válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már
férjhez ment.
Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött a világ minden
tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.
És akkor az élet megváltozott.
Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot
köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt
pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort
kalapáltak.
Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst
füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A
tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő
hamar-ebédet lehet abból főzni.
A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat
vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz
lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.
A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora
félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.
A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett,
két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.
Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán
annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra
feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.
Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és
zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.
A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk
választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú
lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej,
hold vagy más efféle jelvény volt.
Őszszel már megérkeztek az északi _alánok_. Irtóztató hosszú
lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök,
villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a
farkasbőrbe öltözött _neurok_, akikről azt beszélték, hogy valóságos
farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad _bellonotok_ nagy hadserege,
azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.
Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a
kifestett képű _gelonok_. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon
emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga
festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan
ismerik föl egymást?
Jöttek dübörgő szekereken a _baszternek_ Ázsiából, sok asszonynyal, akik
szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön;
balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz.
Nyílaik mérgezettek.
Jöttek két napig tartó átvonulással a _kazarok_, akiket az előbbi évben
hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint
ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák
föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.
Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű _rúgok_, köztük sok vereshajú
ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével
harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az
ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal
szúrják agyon.
Jöttek a _scirek_, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles
szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem
hoztak magukkal.
Jöttek csak gyalog a _turczilingek_, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A
levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja
fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek
a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve
viaskodik.
Jöttek a _herulok_, a világ leggyorsabb lovasai, akik nem irgalmaznak
senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa
halálfő.
[Illustration: Szakadatlan menetben özönlött a sok had.]
Jött nyugat felől a _kvádok_ egy töredéke: nagytermetű, vastag
szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán
is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.
Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű _svábok_. A vállukon rézlemez, s
azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami
ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.
Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt
népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is.
Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába
sodortak a viharok.
Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról.
Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a
legutóbb érkezettek mellé.
Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől
estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel,
zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány
percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést,
s mentek a haddal tovább.
Karácsonkor jöttek az _osztrogótok_. Azok már gyalognép voltak.
Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek,
sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük,
három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az.
Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a
gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele
elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele
maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.
Átvonulásuk négy napig tartott.
Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a _gepidák_, a kiknek
királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.
Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztől és aranytól.
Jöttek a _szarmaták_. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép.
Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök,
párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből
készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint
mink a bort.
Jöttek a szarmaták rokonai, a _rokszolánok_. Lovas, nyílas nép az is.
Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak.
Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát
leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös
szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.
Egy hétig tartott ismét azoknak az elvonulása.
Azután a legközelebb lakó _jász_ nép seregelt be. Az már nem is külön
nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik:
csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is
tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s
olyanok, mintha emberré vált halak volnának.
Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt
ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.
Végül beözönlött az egész hun nép, a _fekete hunok_ és _fehér hunok_. Az
utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat
magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban
elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a
ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk
fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte
szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára
hunugor volt az első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.
Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A
jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt
némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb
harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni,
szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába
repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.
A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő
gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a
tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy
útközben halászszon.
Sok gyomor a nagy had!
A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy
fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun.
Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is
tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is
magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A
vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.
Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat.
Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.
A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga
ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig
számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk.
Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk,
hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó
kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az
egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet
arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül!
És az a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen?
*
Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az
ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a
vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.
Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy
szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az
útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy
aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.
Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az
éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan
volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a
hunok kardja.
A nép kitolongott a sátorokból, s álmélkodva nézte az égi jelet.