Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte
dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja
az élet fő gyönyörüségének.
Ebben is tévedtem.
Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla
idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.
A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket.
Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az
öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga
okosságát. A szerint határoztak.
Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga
dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi
gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden
világtájról sűrűn jártak hozzá.
Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az
udvar egyik sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt s
nyilakat kovácsolt.
Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte
be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s
a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk
összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a
tulajdonosaiknak.
Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most
már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból
készültek.
Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön
Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába,
Atilla elé.
Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.
Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik
valami csontomat.
De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember
a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett
jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér,
Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász,
Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló,
Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér
abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú
viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s
vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők,
vörösek. Nagy a jókedv.
Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is
int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve
mondja:
– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy
vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra
is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már
kénytelen vagyok.
Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve
nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:
– Így van!
Atilla szintén mosolygott.
Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor
pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és
ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete
szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.
Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám
intett, hogy menjek hozzá.
Fölkelt és Atilla elé vezetett.
– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem
hazudik, ha fejbevered is.
A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.
Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam:
rabszolgának talán így illik.
– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne
térdelj, se ne hajladozzál.
Fölkeltem.
– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián
császárnak a hugát?
A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett
hallani.
– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba
volt bezárva.
– Él még?
– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott
is fogva tartják.
– És miért tartják fogva?
– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel
jegygyűrüt küldött.
Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj
és mozgolódás. Aztán ismét csend.
[Illustration: Csak én állok komolyan az egész társaságban.]
– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.
– Azt mondják: bolond.
Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra
pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van.
De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.
Atilla aztán tovább kérdezett:
– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?
Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.
– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz
minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.
A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla
nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy
hája szinte reng a nevetéstől.
Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.
Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros
hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan:
ötven ember beszél és nevet egyszerre.
Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.
– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak
rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.
A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez
mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én
állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, –
feleltem:
– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán
vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot.
– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem
azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit
beszélnek rólam?
– Semmi jót, uram.
A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva
áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő
nyíltsággal folytatom:
– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól
született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy
a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a
kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.
A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam
a komolyságomat megtartani.
Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki
fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám
üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is
kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár
mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon
eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést,
nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a
székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg
Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a
levegőben.
Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott
át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt
komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult
át rajta.
Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab
létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy
elmehetek.
A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.
Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban
röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak
tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy
világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.
Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre
állott.
Leugrott a lováról és hozzám fordult:
– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este
jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!
Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem
részesült.
Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran
viselkedtem Atilla előtt.
– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a
római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz
fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk
fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel
valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt:
megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a
neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s
ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi
ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.
Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a
barbárok rettenetes ravaszságától.
– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka
Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz,
ha a menyasszonyt kiadják?
Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának és hogy milyen
nyugodtan és bátran állottam előtte.
Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig
ettem nehány falatot.
Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a
tekintetem.
Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az
arczomon pihen.