Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az
udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz
patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.
Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam.
Néztem a hóesést.
Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra
szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!
Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.
– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.
– Itthon, – feleltem hunul.
S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.
Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis
ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.
Én csak főttem a kapu alatt.
Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.
– Vagytok-e sokan?
– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.
– Micsoda urak jöttek?
– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a
tolmács.
– Maksziminosz úr nem jött el?
– Nem.
– Hát Priszkosz úr?
– Ő se.
Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s
vallató hangon folytattam:
– Hát a Krizafiosz úr feje?
– Az rajta van a nyakán.
– Akkor baj lesz.
– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy
embernek a fejével?
Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak
Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.
A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi
hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.
Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem
majd lesz rá alkalom.
Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába
Konstantinosz írnokért.
Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.
– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a
levelet…
– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne
szó.