– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a
mire a te magyarázatod szükséges.
Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.
Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de
eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt
Atillának.
Hát az írnok olvasta:
Tisztelt Uram.
Kivánok neked minden jót.
Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott
engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.
Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele
a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is
érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.
De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött
tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.
Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki
elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy
mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a
mit csak tehetek.
A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én
csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.
Tisztelő szolgád _Priszkosz rétor_.
Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke
végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.
– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem
Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé
anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a
gerenda alatt az öregházban.
– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással
tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.
Csáth rám meredt:
– Te?
– Én.
– Hát az a levél hamis volt?
– Hamis.
Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A
barbárnak nemcsak a ruhája barbár, hanem a lelke is. Időnkint kitör
belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van
összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a
műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved,
vagy szeret.
Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak
azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.
– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.
És irtózatos csapást mért reám.
Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes
csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is
eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott
főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.