Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett
szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót
raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.
A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy
tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.
Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá
került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A
könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi
embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla
süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát
tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.
Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.
Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást
megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor
az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.
Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül
találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.
Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?
– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb
boldogtalanja.
Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat
szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:
– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!
– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.
– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol _semmiért_?
– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.
Erre haraggal elfordult.
Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A
hold akkor kelt.
Én arra mentem és köszöntem neki.
– Jó estét kiván neked a _te rabszolgád_.
Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán
mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert
a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.
Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a
gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.
Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata
megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején
ugyanolyan süveg.
A lovát várta.
Fölkeltem és meghajoltam.
Akkor halkan szólott:
– Egészséges vagy-e?
– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.
Többet nem beszéltünk.
Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely
bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot
csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek
is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban
értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell;
nőrabszolga pedig volt ott tíz is.
Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy
gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok,
tehát a műveltségem is az övé.
Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy
érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.
Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha
valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a
beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és
szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen
vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem
tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem
másvalamelyik cselédjét.
Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden
tudomány érdekli. Bárhova ment, kisérnem kellett őt hajadonfővel,
nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.
Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy
ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.
A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos
tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek
leírását.
Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak
neki mind hihetők voltak.
De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos
érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.
Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.
Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.
A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A
ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha
mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk,
szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.
És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt.
Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt
rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.
Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle,
vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem,
hogy ne lásson.
Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék
volt, s az orrom vörös.
– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem
kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!
– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat
osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz
engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek
megszólnak téged az én ruhám miatt.
– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!
Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit,
hogy nekem válaszszon belőlük.
Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha
hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is
tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg,
a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek
olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő
medvék.
Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot,
farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.
Az asszony pörölt vele:
– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?
– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem
igen hallottam.
Az asszony boszúsan kifordult.
A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok
fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat
adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a
hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de
azt a köntös eltakarta.
– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán
hitványabb ruha is akad itten.
– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor
úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be
kendővel, mint a többi.
Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez
volt a legnagyobb örömöm.
Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor
láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt
minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal
kötöttem aztán át a derekamat.
A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is
annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is.
És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!
Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a
világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.
– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e
ezt a ruhát átigazíttatni?
– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden
esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán
ez az egész életedre való!
Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.
Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok
szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé
fordíthassák.
Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette.
Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól
magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember
benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben
keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél,
a mely a prémes ruhát által bírná járni.
De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol
eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy
macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy
hosszabb és finomabb.
Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam,
de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a
hajamon.
Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.
Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok
is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok,
hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat
czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem
ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.
Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő
lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem
haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha
Atilla maga is jókedvű volt.
Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt
ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt
beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi
veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a
leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint
Emőke.
Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.