A következő napokon még erősebb sajtó alá került az érzékenységem.
A cselédek barátságtalanok voltak irántam, a míg egyszerű görög
fogolyként jelentem meg köztük. Megszokták, hogy foglyok változnak az
udvaron, s mindössze annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású
vagyok-e és hogy várok-e váltságot?
Amint megtudták, hogy az apám mezitláb jár és hogy soha senkinek eszébe
nem jut az én kiváltásom, megszünt az érdeklődés. Ilyen megjegyzéseket
hallottam:
– A kezed ugyan uras. No majd itt megvastagodik a tenyered.
A másik:
– A haját is szagosítja. Kopi, gondoskodjál reggel
mandulatej-mosdóvízről.
Az említett Kopi vízhordó mindenes volt.
A harmadik:
– Nem szoktál-e selyem ágyon feküdni? Mert itt azt meg kell szoknod.
És röhögtek.
– Embertársaim, – feleltem nyugodtan, – mindenkor örülök, ha jókedvet
okozok nektek. De ne rosszakarattal tréfáljatok velem. Szomorú vagyok.
Elhagyottnak érzem magamat. Szolga vagyok, de szolgája leszek
mindegyiteknek, a ki kiméletet tanusít irántam.
Egy perczre elhalgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (egy
nyomorék, sánta hun), a kinek mindig tréfára állt a bajusza.
– Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?
– Tud ez mindent, – szólt közbe a horgasorrú cseléd, – a hogy az úrnak
elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.
Erre megint kaczagtak.
De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyülöletté, mikor azt látták,
hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha
köszöntem, nem feleltek. Ha feléjök mentem, elfordultak.
Egyszer, mikor bemegyek közéjök ebédelni, Rába asszony, a szakácsné,
csodálkozva szólott:
– Minek jösz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!
– A ki beáll kutyának, – szólott Uzura, az ajtónálló, – ott a helye a
gazda asztala körül.
– Érti ez a hizelgést, – fűzte tovább Karacs, egy soványképű fekete
kazár, – úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.
Hallgattam. Nem állok szóba velök, – gondoltam. A műveletlen emberek
olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, a míg meg nem szokják.
De a szakácsnéval mégis barátságban kellett élnem: ő mérte ki a tányérba
az ételemet. Hát akármilyen morczos volt is irántam, mindig szóltam
hozzá egy-két jó szót. A mit adott, megköszöntem.
Akkor aztán reá is repültek a nyilak:
– Csak a javát neki, Rába néni! – kiáltotta Uzura, – mert nagyon szépen
köszön. Holnap már kezet is csókol.
– Elveszi Rábát feleségül! – rikkantott Kopi.
Erre nagy kaczagás támadt. Rába asszony idős hölgy volt már; bajuszos,
férfihangú és legalább is kétmázsás. A Kopi szavát napokig röhögték.
Persze, Rába asszony még dühösebben nézett reám, s bizony nem volt
érdemes megköszönnöm, a mit adott.
De azért megköszöntem.
– Beszélhettek, a mit akartok, – mondottam, – én nem az ételt köszönöm
meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig
foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja,
ha nem.
Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon,
hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképen nem segítettem magamon. De
haj, nem volt az soha a nyomoruság lánczán, a ki nem tudja, hogy enni
nemcsak _szokás_, hanem _kénytelenség_ is. Az ember megeszi éhségében a
fakérget is, és megiszsza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló
fiu egy vályuból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.
[Illustration: Gyere kis tollas ördög, ne félj.]
Mindössze annyit tettem meg, hogy nem a konyhai asztalnál ettem, hanem
kiültem a küszöbre a sánta Kopi mellé, a ki utolsó szolga volt a háznál,
s a kire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem
eszköze neki a boszantásra, hanem csak mulatsága.
A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között föltünt nekem egy sovány
és sánta fekete tyúk. Még csirke-korában elsántult szegény, hát nem
ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, mert fekete
volt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy
sánta volt, oda se kellett.
Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, föltünt nekem az a szegény
kis tollas állat. Rút volt és szomorú. A szeme szinte állandóan
rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért költötte föl a
figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek
valamit a konyhából s őt is odahajtja az éhség a többi közé; hol az
egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.
Bizonyosan azért gyülölték a társai is, hogy fekete.
És ő csak megvolt egyedül, szomorú magányosan. A többi tyúk elment az
istállók köré: vidáman, társaságban kapirgáltak. Az az egy ott maradt
magányosan, a konyha közelében! Csak akkor rebbent meg, ha ember
közelített feléje. Olyankor ijedten sántikált tovább. Félt mindenkitől.
Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyülölt és üldözött,
egyedül élő, némán szenvedő, mint az emberek között.
Dobtam neki a kenyeremből.
Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt
hiszi, kővel dobálom. Nehány nap mulva azonban elmult az ijedsége.
Megösmerte, hogy nincs tőlem mit tartania.
Aztán egyre közelebb merészkedett. Már látszott a szemén némi bizalom.
Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.
S míg többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal
társalogtam.
– Gyere kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!
Nem telt belé két hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy
mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám biczegett. Mellém állt. A
szavaimra káriczálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám.
Még később az ölembe is beleült és engedte, hogy simogassam, pedig a
madárféle nem igen szereti a simogatást.
Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott
találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt és várta az ébredésemet.