Dél volt, mikor elértük Atilla városát. A nap égetőn sütött. A kutyák a
nyelvüket lógatva ültek az árnyékon is.
A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre,
hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.
Én ott el akartam válni a társaságtól, de Eszlász rámbődült:
– Egy tapodtat se!
Már akkor vörös volt a képe. A szemei szinte kidagadtak a haragtól.
Különös, hogy ez a jó barátságos ember egyszerre így megváltozott!
Mindnyájan elhülve néztünk reá. Az ember azt gondolná: veszett kutya
harapott belé.
Körülbelül egy óra mulva egy csapat lovas hun robogott hozzánk. A
süvegükön ragyogó ezüst csillag. Tehát a király testőrei.
Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arczukon, hogy a parancsára várnak.
– Szálljatok le tízen, brummogta Eszlász rideg hangon.
Azután hogy leszálltak, még ridegebben ránk mutatott:
– Kötözzétek meg mind a hármat!
Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.
– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – kiáltotta hátralépve. – Én a
császár követe vagyok! Követet bántani nem szabad!
– Kötözzétek meg! – ismételte Eszlász.
A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát, meg engem.
A rabkisérő tiszt, rátámadt Eszlászra:
– Hogy mertek így bánni a mi követünkkel! Ő a császár személyét viseli
itt. Nem voltál-e te is követ, nem viselted-e Atilla személyét két izben
is nálunk?
Eszlász az egész úton együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A
kérdésére csak félvállról pökte oda:
– Felelek azért, a mit cselekszem.
– Uram! – kiáltottam én is méltatlankodva. Nem tudod-e, hogy én Vigilász
úrhoz nem tartozom?
Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a
tűzre.
De nekem Eszlász nem is felelt.
– Motozzátok meg őket, – mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.
Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak
hetven aranyat, a fiánál ugyanannyit; tőlem a királyné erszényét meg a
Csáthnak szóló levelet vették el.
Azután a Vigilász ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges
fenyőfa ládában vaspántos kis ládát találtak, csak akkorát, mint egy
csecsemő koporsója, de az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek
kellett kiemelnie.
A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs;
két ládában ruhaféle.
Eszlász a vasládára mutatott.
– Ennek a kulcsa hol van?
– A nyakamban, – felelte Vigilász.
És újból fenyegetődzött:
– Meglásd, hogy megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de
ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a hunoknál.
A római tiszt hátatfordítva állt Eszlásznak. Megfordult és megvetően
szólott:
– Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek. Azután visszatérek
és megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a
kezünkben bot legyen.
Ez sértő szó volt, és én azt vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a
vékonylábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak
a majom. De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt
neki:
– Én meg arra szólítalak, – ígymond, – hogy jer velem! Tiszt vagy és
becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy
velünk jőjj és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok,
hanem ti.
Azzal intett a testőröknek, hogy induljanak.
A tiszt darabig habozva állt, azután hogy Eszlász lóra ült, s neki is
intett, hogy hasonlóképen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a
lovára, s megindult Eszlász mellett.
Szótlanul haladtunk át a város utczáján. Utánunk egy szekéren hozták a
vaspántos ládát, s a tőlünk elkobzott két fontnyi aranyat. Eszlász se
beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.
A sátorok árnyékából előszaladtak a nők és a gyermekek és bámulták a
különös bevonulást.