Ugyanazon az úton haladtunk Atilla városába, a melyiken már egyszer
jártam, csakhogy akkor Maksziminosznak szüntelen kellett élelmet vennie,
Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk. Később tudtam meg, hogy
ez szándékosan történt.
Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, a hol Emőkével az a
szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam.
De nem találtam meg. Vagy a szél fujta el, vagy valamelyik pásztor vitte
el. A fű zöld volt akkor a mezőn és virágokkal kevert; azóta a nyári
hőségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé.
Most sárga tarlók között mentünk heteken át. Néhol még arattak is.
Mindenütt a rabszolgák arattak. A hun nem dolgozik.
Jövet is kerestem a fátyolt, de már akkor sem találtam. Szerettem volna
a rózsát belétakarni.
Perczekig álltam azon a helyen, a hol egykor az a találkozásunk volt.
Emőkére gondoltam.
Egy vén buczkós fűzfa álldogált ott magában. Nem lenne-e jó, gondoltam,
ha elásnám a tövibe az aranyaimat? Ki tudja mi történik velem? Én ezt a
helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?
Körülnéztem. A társaság már előrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki.
Hozzákötöttem a lovamat a fűzfához és a tőrömmel jó két arasznyi mély
lyukat ástam.
A száz szolidusból kettő hiányzott. Hozzátettem a kettőt a királyné
pénzéből. A bőrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget
tapostam rá, s a nyomomat porral szórtam be.
Ez volt életemnek első szerencsés gondolata. Az a pénz segített vissza
idők multán Konstantinápolyba, a hol ezeket a sorokat írom, s azzal a
pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis fészkemet.