Tizenegy óra tájban (a hun óra szerint délután három órakor) elérkeztünk
Atilla palotájához.
Útközben pillantást vetettem Csáthék ablakaira, meg a Rika királyné
palotájára, de nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerős
hölgyek közül.
Egyenesen a palotába mentünk. Bevezettek bennünket egy nagy terembe, a
melynek az egyik oldala keletfelől nyilt oldalú volt; csupán hat karcsú
oszlop tartotta.
A teremben csak egy trónforma, barna szék állt. A falakon semmi dísz,
csak sötétvörös keleti szőnyegek.
Mikor beléptünk, Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha
volt rajta, mint a közhunokon, de bő és finom gyolcsból való. Az ing
fölött azonban könnyű dolmányt viselt, a fején meg fölgyűrt karimájú
fekete posztó süveget. Körülötte: Edekon, Csáth, a fővezér, Berki,
Orgovány, bikafejű Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, szóval a főurak, és egy
alacsony, hosszú szakállú és hegyesfülű öreg úr, Ardarik király, a kit
akkor láttam először. Meg még valami öt testőr, köztük egy álmos, fiatal
írnok.
[Illustration: Minek ez a sok arany? Miért hoztad?]
Eszlász előlépett. Levette a süvegét és meghajolt.
– Uram, – mondotta, – itt van Vigilász. Megmotoztuk őt. Ezeket az
aranyakat találtuk nála.
A szolgák már akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany
egyetlen nagy bőrzsákba volt kötve; hogy azt is megnyitották, zizegve
ömlött ki a ládából.
Eszlász folytatta:
– A ládában van száz font arany, vagyis körülbelül nyolczszáz szolidus.
Ezenkívül nála volt ez az öv. Szintén arany van benne. Körülbelül egy
font. A fiánál ugyanennyi.
Aztán rám mutatott:
– Ezt a rabszolgát is ide hozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton
csatlakozott hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ezenkivül egy
lepecsételt levél is. Gondoltam: ezt a levelet is idehozom.
Azzal letette a levelet az aranyhalomra.
Atilla keresztbe fonta a karjait és Vigilászra nézett.
– Minek ez a sok arany? Miért hoztad? – kérdezte nyugodt, hideg hangon.
– Uram, – hebegte Vigilász, – sok cseléd és sok barom kell az ilyen
útra. Hol lovat kell venni, hol ökröt. Azonkívül az élelem… Néhány
rabszolgát is óhajtottam kiváltani…
Elakadt. Az arcza sápadt volt. Homlokát verejték verte ki.
Atilla arcza megváltozott. Olyan haragosan nézett reá, hogy alig mertem
lélekzeni.
– Igazat beszélj! – dördült rá a király.
S újra nyugalmat erőltetve magára, folytatta:
– Az úton nem volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna
is, ennek a pénznek a századrésze is elég, hogy újra megvedd. Arra pedig
bizonyára emlékezel, hogy megtiltottam a rabszolgák kiváltását.
A kardjára csapott, s ingerülten szólott:
– Megmondod-e, hogy minek hoztad ezt a száz font aranyat?
– Uram, – felelte síró hangon Vigilász, – nem mondhatok egyebet.
– Nem? Majd meglássuk.
A testőrökre pillantott.
– Ha tüstént nem vallasz, a fiad itt hal meg a szemed előtt.
Öt testőr kivonta a kardját. Az ércznek az a hideg csesszenése, az a
csend, a további parancsra való várakozás, lélekzetelállító valami volt.
A vér, azt hiszem, megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Éreztem,
hogy itt valami sötét titok van. Benne vagyok ártatlanul valami
gazságban.
– Apám! – sikoltotta a fiú. – Könyörülj rajtam! Megölnek!
– Uram, – nyöszörgött Vigilász a térdére esve. – Mindent megvallok… Csak
a fiamat ne bántsd!
– Hát beszélj. De amint az első hazug szót kimondod, a kardok a fiad
mellébe mélyednek.
Székért intett. Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a
vallomást.
– Uram, – kezdette Vigilász vaczogva, – ez az arany bűndíj. A te
felséges életed díja.
S arcza olyan volt, mint az akasztófa alatt álló ember arcza.
– Elejéről kezdd.
– Mikor Edekon úr nálunk járt Oreszteszszel, a császár Krizafiosz úrra
bízta őket, hogy úri helyet és jó ellátást kapjanak. Krizafiosz, a
testőrök kapitánya, hatalmas úr és kedves embere a császárnak. Ő
mindjárt házigazdaképen bánt a követekkel. Elvitte őket a városba;
megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizáncz falait, az aranykaput, a
temetőt; a hippodromot, a Zsófia-templomot, nagy Konstantinosz
porfiroszlopát, a lámpaházat, szóval mindent. A tolmács én voltam.
Atilla Edekonra pillantott. A tekintetével kérdezte, hogy Vigilász
igazat beszél-e?
Edekon bólintott.
Vigiliász folytatta:
– Edekon úr különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott.
«Ezek aztán gyönyörű házak! – mondotta. – Nem hiába egyhelyen lakó nép
vagytok, de ki is fejlődött nálatok a házépítés művészete!» Krizafiosz
erre így felelt: – «Mindenkinek olyan a háza, a milyent az esze
megérdemel. A szerencsét az ember maga csinálja.» – «Nem értelek.» –
felelte Edekon úr. – «Én akárhogyan akarnám is, ilyen palotám sohasem
lehetne.» – «De lehet,» – bizonyozott Krizafiosz, – «ha te nagyon
akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád; márványlépcsős,
aranytetős, mellette egy gyönyörű kerted, kert alatt a tenger.»
S a míg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint egy beszélő halott. Én
csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gombolyodik ki ebből a
beszédből.
– «Ne tréfálj velem,» – felelte Edekon úr. – «Azt csak gondolhatod, hogy
egy ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én
ilyenhez?» – Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem, hogy
maradjak hátra Edekon úrral és mondjam neki, hogy ha komolyan áhítozik
egy szép márványpalotára, délben jőjjön el ebédre Krizafioszhoz, de
egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én
kisértem föl a társalgó-szobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra
tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a
képeket, a kígyóalakú asztallábat, szóval mindent. Akkor, hogy le is ült
végre, Krizafiosz azt mondja neki: – «Miféle hivatalban vagy te
Atillánál?» – «Nálunk nincsenek hivatalok,» – felelte Edekon úr. – «Én
csupán belső embere vagyok az én uramnak, s én is a testőrségnek
parancsolok, mint te itten.» – «Szabad bejáratod van az uradhoz?» –
«Szabad.» – «Éjjel is, a mikor alszik?» – «Éjjel is,» – felelte Edekon
úr.
Edekon mosolygott. S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:
– Milyen jól emlékszik a róka!
Atilla hátradőlt a karosszéken. Kardját a lába közé vette. Vigilász
folytatta:
– Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, úgymond,
előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz
Edekon úrnak: Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik
palotát megkapod, ha akarod s még kincsed is lesz annyi, a mennyiről
most nem is álmodhatsz, de mielőtt szólnék, add kezedet és esküdj meg,
hogy a miket mondani fogok, ha el nem fogadod, titokban tartod, soha ez
életben senkivel nem közlöd, mert nagy baj lenne belőle. Edekon úr kezet
adott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram,
király, én nem tehettem másképen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az
egész esztendei fizetésem és nekem tolmácsolnom kell, a mit mondanak. Én
csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem tettem a magam lelkéből semmit.
És tovább beszélt. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla
nyugodt volt. Én ólomsúlyt éreztem a mellemen.
Hát Vigilász folytatta:
– Az eskü után így szólt Krizafiosz: ha te bejáratos vagy _éjjel is_
Atillához, nem találnál-e módot arra, hogy _Atilla hamarabb lássa az
őseit, mint a hogy a természet rendje szerint láthatná?_ – «Szóval, hogy
megöljem,» felelte nyugodtan Edekon úr.
Atilla megmozdult. A főurak szinte meghördültek a haragtól.
– Folytasd! – parancsolta Atilla.
Vigilász nehéz lélekzettel, a félelemtől verejtékezve beszélt tovább:
– «Nem mondtam azt,» – szólott rá Krizafiosz, – «én csak azt mondtam,
hogy az Atilla óráját meg lehet talán változtatni». – «Beszéljünk
nyiltan,» – szólt Edekon úr, – «ti görögök egyik szóval a másikat
kerülgetitek. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem
Atillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzávaló
kincseket. De mit mond erre a császár?» – «A császárral beszéltem» –
felelte most már egyenesen Krizafiosz. – «Az én számmal az ő szava
szól.»
Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.
– Gazemberek! – üvöltötte Urkon, egy nagyszemű, sovány, barna főúr. S a
kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy pillantással
lefegyverezte őt.
Egy percznyi csönd támadt. Künn egy ló nyerített. Vigiliász sápadt
arczczal folytatta:
– Edekon úr elgondolkozott, aztán így szólt: «Ez nem csekély föladat.
Mennyi pénzt várhatok érte?» – «A mint mondottam», – felelte Krizafiosz,
– «választhatsz egy palotát, bármelyiket a császárén kívül, akár, ha
tetszik: ezt, a melyikben most vagyunk, így, a hogyan van: szőnyegek,
butorok, minden berendezés. Ezenkívül, a mit adóképen fizetünk
Atillának, egy évi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak
elég kincs?» – «Elégnek elég,» – mondotta Edekon úr, – «de nekem már a
gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem». –
«Erről beszélni se kell,» – felelte Krizafiosz. – «Ez külön számítódik.
Mennyit adjunk erre a czélra?» – «Ötven font elég», – mondotta Edekon
úr.
Én azt hittem, elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az
elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember boszújában minden rómait
keresztre feszíttet, a kit csak megfoghat. Első sorban bizonyos, hogy a
táborban található rómaiakat szedeti össze.
Ránéztem Atillára. Ült mozdulatlanul, sötét, hallgató arczczal. Micsoda
vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!
És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával egy-egy
pallost emel a fejünk fölé. Csak perczek kérdése az életünk.
– Krizafiosz fölkelt, – folytatta kriptai hangon Vigilász. – Azonnal át
akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta:
«Ne siessünk ezzel, – mondotta, – mert a követtársaim megszagolhatnák,
hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Atilla apróra el szokta
kérdezni, hogy szívesen fogadtak-e bennünket és hogy kitől mennyi
ajándékot kaptunk? Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanut keltene.»
– Így volt, – bólintott reá Edekon.
Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arcza becsületes
és apró szemei észtől csillogók. A király benfentesei közé tartozott. Ha
országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor
is elmondta volna Atillának.
A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele mellette,
mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen.
Érzik, hogy ha a fa ledől, ők is elpusztulnak.
Vigilász folytatta:
– «Hanem», – mondotta Edekon úr, – «elmegyek én haza üres kézzel, s
jőjjön velem ez a tolmács (mármint én). Én aztán ettől megizenem, hogy
az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék.» Krizafiosz csodálkozott
az Edekon úr okosságán. – «Bölcs a te beszéded», – mondotta. – «Úgy lesz
jó, a hogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz és közlöm vele,
hogy benned emberünkre találtunk. Estére meghívlak vacsorára a
követtársaiddal együtt. S elmondom, hogy a császár mit szól a
vállalkozásodra?»
– Így volt, – bólintott reá Edekon a bajuszát sodorgatva.
– Engem, uram király, – folytatta Vigilász, – meg se kérdeztek, hogy mi
a véleményem. Én csak eb vagyok, uram: hol ide löknek, hol amoda. Nem
mondhatom, hogy _nem_, mert parancsolnak velem és csak negyven szolidusz
az évi fizetésem.
– Folytasd, – szólt komoran Atilla.
Hát Vigilász tovább beszélt:
– Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délutánhosszat. A császár
odahivatta Marcialosz urat is, a ki neki főtanácsosa. Mit beszéltek, mit
nem, én a tanácskozáson nem voltam. Csak este, mikor a hun követ urak
Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. A
hogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert, és a tenger
túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették; az asztalnál csak hárman
maradtunk. Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult és szólott imigyen: «A
császár mindenképen örül a vállalkozásodnak és megadja a jutalmat, a
hogy én mondtam, sőt azonfölül nagy udvari méltóságot is kapsz,
nagyobbat, mint Atillánál van. De a császár nem találja eléggé jelentős
embernek Vigilászt arra, hogy téged elkisérjen, hanem Maksziminoszt
fogja veled küldeni. Az előkelő ember; jó megjelenésű alak; az arcza is
megnyerő. Az lesz a követ s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz
nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit. Így volt-e uram?
– kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.
– Így, – felelte Edekon hideg mosolygással.
Vigilász megkönnyebbülten lélekzett:
– Hála az egeknek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát
eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor először beszéltünk
veled, uram, Edekon úr megjelent a sátorunknál. Félrehítt és azt mondta:
«A véletlen is a kezünkre játszik: te mégy vissza Konstantinápolyba a
hátramaradt szökevényekért. Mikor megjössz velök, gyanutlanul elhozhatod
a pénzt, a mi a testőrök megvesztegetésére való.» Nekem el kellett
mennem a szökevényekért, a kikből most harminczat hoztam, mert ezt te
parancsoltad, uram király; meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt ők
parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt
mondták, hogy jobb, ha bőven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg
emmiatt.
Végzett. Nekem egyszerre megvilágosodott Vigilásznak sunyi, titkolódzó
magaviselete; Atilla haragja, a mikor őt Maksziminosz mellett
megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Most értettem csak,
hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét
népet, a mely idegen földre bujdosik s hun köztük alig akad. Azért
követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre, s utána
az egyedül való eljövetelre.
Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg a pénzköltést?
Hiszen az ő országának javára válik, ha pénzt visznek be és a hunok közt
költik el. Ez is csak kelepcze volt, hogy a száz fontnyi arany czélját
elhazudni ne lehessen.
És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy
látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában?
Lám, _buta barbárnak_ nevezik a hunt. Ime, a finom eszű, czivilizált
urakat a buta barbár az ellene szőtt hálóban fogta meg.
De most én következtem.
Ég és föld elsötétült előttem, a mikor Atilla a levélre nézett és
szólott:
– Lássuk: micsoda írás az?
Ha engem is előfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében
oroszlánkörmök vannak. Ha ránéz az emberre, megragadja a nézésével és
nincs menekülés.
– A levél – szólt Vigilász, – Priszkosztól való és Csáth úrnak szól.
– Ez a szolga – szólt Eszlász a levelet fölemelve – az úton csatlakozott
hozzánk.
És átnyújtotta a levelet Atillának.
Atilla nem vette át Intett Csáthnak.
– Jó lenne tán ezt is elolvasni – mondotta Csáth. – Nem tudom, mi
levelezni valója van velem Priszkosznak?
– Hát olvassuk, – mondotta Attila az irnokára pillantva.
Az írnok egy sovány, szeplős képű ember volt. A hunok közt csak Ruszti
volt a neve, rövidítése Rusztikiosznak. Később azzal az emberrel sok
dolgom esett.
Hát Ruszti fölbontotta a levelet s egyenesen hun nyelven olvasta.
Atilláék hallgattak figyelmesen.
Én reszkettem.
– Különös, – mondotta nevetve Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére
jutott.
Végignézett. Aztán Atillához fordult:
– Szükséges uram neked ez a rabszolga? Az van a levélben, hogy tudós.
Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dőlve, sötéten nézett
Vigilászra.
Vigilász elsápadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy élete vagy halála
fordul meg abban a perczben az Atilla fejében.
Oly kínos volt az a percz, hogy Vigilász végre fölkiáltott, mint a
vízből fölbukó fuldokló.
– Uram, ha halálomat kívánod, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Mert
egyetlen gyermekem ő, és kedvesebb nekem, mint a magam élete.
Ezt mondva, a könnyei végigcsordultak az arczán. A padlóra borult és
zokogott.
– Micsoda alávaló emberek ezek, – szólalt meg a fővezér. Minden római
szolgámat elkergetem!
– Fölkonczoljuk őket! – üvöltötte Urkon.
– Sőt ellenkezőleg, – mondotta Atilla. – Maradjanak örökös szolgák.
Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.
Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem fogják elszabadítani
többé a rabszolgáikat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.
Atilla fölkelt és a környezetéhez fordult:
– Ez a pénz – mondotta, – az én vérem díja. Még ma szét kell osztani a
csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy
Konstantinápolyba. Veled megy Oresztesz is, és ez a fiú.
A Vigilász fiára mutatott.
Aztán Eszlászhoz beszélve, folytatta:
– Ezt a bőrtarisznyát, a melyikben a száz font arany van, a nyakadba
akasztod és úgy állsz a császár elé. Azt fogod kérdezni: Ismeritek-e
ezt? Aztán mikor ők megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé
az én nevemben: Theodoziusz nemes apától származott, Atilla is; Atilla
megőrzötte az ő nemességét, de Theodoziusz elvesztette a maga
nemességét, a mikor Atillának adófizetőjévé és azzal rabszolgájává vált.
De nem becsületes az a rabszolga, a melyik az ő urának életét orgyilkos
szándékkal kerülgeti!
Fölkelt. Az urak követni készültek.
– És ez a fiú? – kérdezte Eszlász, a Vigilász fiára mutatva.
– Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja
bilincsekben és börtönben legyen.
– A császártól nem hozunk semmit?
– De igen, – felelte sötéten Atilla, annak a gaz Krizafiosznak a fejét
kell elhoznod.