Én a szabadban háltam a katonák között.
Az ég felhős volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.
De nem birtam aludni. Még ma nem vagyok rabszolga; még ma valami okon
visszatérhetek. De mi lesz velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s akkor
okosodok rá, hogy őrültség, a mit cselekszem. Akkor már nem lesz itt
Vigilász, sem Eszlász; nincs a ki tanuskodjék, hogy nem vagyok szökevény
rabszolga. Hátha majd beállok Csáthhoz és onnan jövök el? Hogyan jövök
át a határon? Hiszen Atilla határőrei eleven láncz gyanánt állják körül
az egész birodalmat és talán engem is ilyen halál ér, mint azt a két
szökevényt.
Az apokalipszisz rémei lengedeztek körül, s homlokomat kiverte a
verejték.
De ha a leányra gondoltam, rózsaszínűvé vált az éjszaka, s rémek helyett
galambokat láttam. Nincs példa nélkül a történelemben, hogy előkelő nők
rabszolgáknak a rabjaivá váltak. Emberi törvényt az emberi szívre
rátenni nem lehet. A szívnek külön törvényei vannak. Az ész megvédi a
rabszolgát; a szív megcsókolja.
A rózsa kis papirosba takartan a mellemen rejtőzködött. Már hervadt
volt, de az illata nem veszett el.
– A te lelked ez az illat Emőke. Te adtad nekem ebben a rózsában a
lelkedet!