Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.
A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem
lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?
Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s
a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való
látványosság.
Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok
kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.
– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk
csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.
A kürtjéhez nyult és hunosan megfujta.
De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két
födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.
– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba
tátogattok!
– Akasztanak, – felelte az egyik hun. – Azt néztük.
– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!
– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. –
Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.
Megpöködte a markát és megint szólt:
– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a
módját! Igaz-e Kovács!
– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a
kit így kűdenek oda.
Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a
távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig
csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor
valami nehéz érzéssel néztem.
A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien
ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte
Eszlászt, hogy mit parancsol?
– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad
belőle, a raboknak is juthat.
Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben
csupa jóság volt az az ember.
A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már
készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is
sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.
Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon
ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember.
Figyelmeztettem Vigilászt. Ő is összeborzadt.
– Eredj a sátorba! – kiáltott a fiára. – Oda ne nézz!
– Mit vétettek ezek? – kérdezte Eszlász az egyik huntól.
– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma
egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy
rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed.
Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk
őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta
meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is,
s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az
öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.
Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét
emelgette és jajgatott.
Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az
otthonvalóinak?
De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték
csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából,
mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon,
hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és
így hörgött:
– Vizet, vizet!
A keresztfát valami húsz lovas hun állta körül. Előttük nők meg
gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét.
De a műveletlen ember érzéketlen. Olyan, mint a gyermek, a melyik
madárral játszik. Nem érti azt, hogy a madár szenved. Látványosság és
mulatság neki az. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan
hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.
– Nincs-e bennetek emberi szív! – kiáltott rájok Vigilász.
– Uram, – felelte az egyik hun, – itt a fazék. Az imént hoztam neki.
– Hát hozz neki mégegyszer.
A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már
meghalt. Az arczát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előre
hullt hosszú ősz haja eltakarta.
Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették fel,
mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt.
De ő nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj.
Aztán ismét vizet kért.
– Jaj a hátam! – hörögte időnkint.
A keresztfához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már
visszatért. Fölment a létrán és odatartotta a fazekat a szenvedő
szájához.
A hunok komoly érdeklődéssel nézték, hogy hogyan iszik.
A mint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a
ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.
– Könyörüljetek! – nyöszörögte. – Szúrjatok át!
Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, s egész este
úgy éreztem, mintha jeges víz folyna az ereimben. Kis idő multán
Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni
azt a szerencsétlent?
– Nem, – felelte Eszlász. – Gyilkos volt és szökevény. Kettős halállal
kell az ilyennek meghalnia.
Mindnyájan fürödni mentünk, mert a nap forró volt és az út pora égető.
Mikor visszatértünk, már leáldozott a nap, s a messzeterjedő parti
füzesből elhomályzott az éjszaka.
A révészek ott bámészkodtak már a tűz körül.
– Ember, – mondottam félrehúzódva egy hegyes süvegű hun legénynek. Igen
sajnálom azt a keresztre feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó
pénzért?
– Lehet, – felelte hunyorítva. – Mit adsz?
– Egy aranyat.
A hun megpöngette egy kövön az aranyat s eltünt. Egyideig még hallottuk
az éji csöndben a jajgatást. Azután egyszerre elcsöndesedett. Csak a
legelő lovak halk fű-ropogtatását lehetett hallani az éjszakában.