Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne
ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.
Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s
nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még
ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a
csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt
szerzett feleségül.
Itt lett volna jó megállítani a malmot!
Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan
forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki,
hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának
van nevelve?
Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.
Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a
gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.
Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a
társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek
tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.
De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri
hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó
napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s
visszakisértet a gazdámhoz!
Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha
aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem;
föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták
az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol
ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással
néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint
Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.
Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna,
midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.
Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel
utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak
rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit
válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk
délnek.
Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott
embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem,
meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak
lefeküdtek aludni.
Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén
ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és
kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga
legyezte őket csendesen.
Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.
Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá:
Tisztelettel Csáth úrnak.
Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton
szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te
adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek
még félesztendeje van leszolgálni való.
Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz
különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet
mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, latinul és hunul.
Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és
kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre
szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.