Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága
terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be.
Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az
urak lóra ültek. Én is.
Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös
kárpitok borították. Egy se lebbent félre.
De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam:
Ez beszél helyette!
Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz
gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem.
Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha
mégis ő!
Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De
a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók
futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már
föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.
És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb.