A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s
vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította.
Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A
nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga
lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.
Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért
vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom,
fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én
nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka, piros saruját, amint
az aranyozott kengyelben nyugodott.
A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott
köztük, mert mind a hárman nevettek.
Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek
az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább
mentek, és eltüntek az Atilla házai között.
Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés
állana a mellemben.
Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a
szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak
közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a
sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított,
hogy mi a bajom?
– Semmi, – feleltem csudálkozva.
– Azért, – mondotta, – mert sápadt vagy.
A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt
nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az
ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem
tudom miért.
Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s
azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor
mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett
ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.
Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani,
hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna
tőle.
Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést,
aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.
Ezen a parancson csodálkoztam.
Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki
szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.
A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk.
Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt:
Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.
A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a
varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg,
hogy a hun ábécében az _l_ betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az
_Atilla_ név volt nyomva.
Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.
Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy
eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:
– Nem lenne illő, hogy odamenj. Azt gondolná, hogy ajándékot vársz.
Erre én nem is gondoltam.
Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg
mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun
mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.
De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat,
amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy
kék-deres lovat. A többit visszaküldték.
Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a
királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál,
Oresztesznél és Szabad-Görögnél.
A királyné nem fogadta őket, a feje fájt.
Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem
erszényt hozott nekem.
Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst
csillag volt a süvegére varrva.
– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – Két öreg pénz van benne és
hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a
hat apró hat testvéredé.
Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot?
Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:
– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy
semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer
meghajthatnám előtte.
Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem
méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben
magukkal visznek.
Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy
egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből
való.
Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt,
mint egy gyermektenyér.
– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem
szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.
A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy
mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott
szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle
ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan
ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.
Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam,
nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni,
hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.
De micsoda földönmászó nyomorult féreg az ember!
A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a
hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a
fejem.
Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán
meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer
életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben
éreztem olyan kínos szomjúságot.
A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér
palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak
ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!
Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy
vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga
a gyomot kapálta el a kapu körül.
Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház
tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később,
gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá,
alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.
Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is
festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun
ült. Hogy arra mentem, rám nézett.
– Itthon van-e Csáth úr? – kérdeztem félénken.
– Nincs, – felelte félvállról.
– De a házbeliek itthon vannak?
– Itthon.
– Csáthné asszony is itthon van?
– Ő is.
– A kisasszony is? Emőke kisasszony is?
– Ő is.
– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor
vesztettem el. És az én uram megszid engem.
Erre nem felelt.
Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti
ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott:
– Nini, Zéta bácsi.
– Te vagy, Dsidsia? – kérdeztem megkönnyebbülten.
Örültem most, hogy beszélhetek vele.
– Elvesztettem valamit, – mondottam. – Csak egy gombot.
– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell
altatnom.
Akkor láttam, hogy a kis fiú az ölében van.
– Reggel már nem leszek itt, – mondottam. – Elutazunk.
– El-e?
És nagy, nyilt szemeit bámulva meresztette reám.
Aztán a nevét kiáltották bent.
– Jaj! – mondotta, – hívnak.
Letette a gyermeket. Az már aludt. És kifutott a szobából.
Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az
oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda.
De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az
edények zörögtek.
Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha
valamit keresnék.
A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait
oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva
keringélt el fölöttem.
Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.
Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az
emeleti ablakban.
Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.
Nem mutatkozott senkise.
*
A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé
nógatták a lovukat.
Besötétedett.
Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz
gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.
A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.
Atilla leszállt a lováról, és bement.
A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál
tértek haza a szolgák.