Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel
kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás,
mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.
De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte
való napon.
Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő
hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra
ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.
Ezt a napot tehát ott tölti.
Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és
kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék.
Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.
A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály
ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba
csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át
beszármazhatott.[2]
A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A
kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel,
kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné
fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem
tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.
Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.
Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket
ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.
– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi
övre rábámultam.
– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen
szépeket.
– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.
Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak
a figuráit másoltam.
A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új
asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony
sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.
Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott
ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott
és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor
lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem
járt, akkor a királynét.
A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az
orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is
hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú
emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak
többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége
kőzött ma se bírom megfejteni.
És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.
A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott
elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:
– Milyen ékszert viselnek a görög nők?
– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország
már nem gazdag.
– Nyaklánczot viselnek?
– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany
nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb
gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.
– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok?
Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?
– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint
a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen
öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.
– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.
– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig
érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a
melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az
inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy
a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.
A nők nevettek.
Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.
– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az
igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női
termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit.
Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok
szabadon voltak, s karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis
szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.
– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?
– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor
nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek,
ha a termetükben hiba nincsen.
A királyné szólt az ajtónálló nőnek:
– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög
viseletet.
Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg
kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó
időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket
nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.
Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és
tapsoltak.
Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült,
az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a
hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.
A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam
összerendezni.
Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben
megnézze magát.
De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:
– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!
Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más,
csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy
tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú
derekát.
Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat
lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt
telt és gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága
emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel
felénk.
Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy
víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből,
szépségéből mindig fény áradt reám.
Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:
– Ilyenek-e ott a leányok?
– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár
termetet csak márványnőkön látunk.
– Mi hiányzik még rólam?
– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.
Emőke a királynéhoz fordult:
– Szép vagyok, nagyasszony?
– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan
szép az életed is, mint magad vagy.
Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba
öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.
– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen
teljes.
Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon
dalolt:
Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi eső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.
Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé
mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.
Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta:
De nehezen várom tavasz elmulását!
Tavasz elmulását, búza aratását.
Napraforgó virág teljes kinyillását;
legény-vitézeknek visszafordulását.
Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását
kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik
olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:
Emőke folytatta:
Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
Akár ég akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.
Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.
Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Igy találják reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.
A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt.
Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.
– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e
más legényt magának?
– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer
nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.
Aztán rám fordult a beszéd.
– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, – és ki tanította a
kezedet ilyen ügyességre?
– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én
szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és
nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen
jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki,
hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem
megtanultam.
S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi
asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.
– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik
ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?
– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként
szolgálom.
– Önként?
– Szeretetből, – feleltem.
– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.
– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett
váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják
bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam
pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet.
Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már
nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a
tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A
legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?
– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.
Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.
– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. – A birodalom évtizedek
óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép
kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem
tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt,
mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.
És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:
– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a
szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy
megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából,
hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg
meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az
arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy
alig lehetett a kezét rólam lefejteni.
A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam
erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.
Aztán a királyné kérdezte:
– És apád mégis eladott?
– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam
bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.
A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s
átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.
– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! –
folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt!
Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra
tapodjon!
Én csak eldermedtem az ijedtségtől.
A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva
kisérte.
– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.
Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be.
Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.
Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az
ügyet.
De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?
Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem
mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.
Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.
Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.
Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a
tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A
süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert,
és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és
hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.
A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A
lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.
Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:
– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.
Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám
hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű
szemei rám nyiltak, mint a mennyország.
– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla
összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint
a hun.
– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – minden szenvedésemet
elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.
– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.
– Holtomig bánom azt a jelenetet.
– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked
gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.
– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az
ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.
Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.
– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.
És a kezét nyujtotta.
Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s
féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.
– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes
eszed.
És visszalebbent a szobába.