Másnap az uram ebéden volt Atillánál. Én ismét a királynéhoz mentem.
A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi
ismerősök volnánk, azt mondja nekem:
– Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)
– Nem, – feleltem csodálkozva.
– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő
volt, és az én nevem Dsidsia.
Csunya név, gondoltam.
A kisleány folytatta.
– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly
meghalt.
– Mi közöm nekem ebben, – mordultam reá.
Elpirult. Sovány barna kezét az arczához nyomta, és zavartan pislogott.
– Hát akarsz valamit?
– Nem, – felelte szomorún, a fejét lehajtva.
Tovább siettem, szinte rohantam a királynéhoz.
Csak azok a nők voltak ott, a kik előttvaló nap s kivülök még három.
Csak Emőke hiányzott.
Kedvetlenül rajzoltam, s mindig azon járt az eszem, hogy hol lehet
Emőke?
A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A
nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy
negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden
kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította.
Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.
Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.
Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna fiú. A haja vállig omló.
Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.
[Illustration: A királyi palotához is elnéztem.]
Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú
zsinórjával térdig fölhálózták.
A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg,
azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam.
Majd az arczomra bámult.
– Ki vagy te? – kérdezte kedves gyermeki hangon.
– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a
mesék országa kezdődik.
Erre még jobban elbámult.
– Láttál tündért?
– Láttam.
– Hát vasorrú bábát?
– Azt is.
– Hát hétfejű sárkányt?
– Azt is.
– Elevent?
– Elevent, de csak egyfejűt.
A nők mosolyogtak a gyermek kérdésein. Az anyja elkapta:
– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az
idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni.
Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.
A kis Csaba még egy pillantást vetett reám, azután elvitték.
Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem
aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.
A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos
álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két
szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy
megökleli. Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem
ösmertem.
A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s
időnkint az ajtónálló felé pillantottak.
Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a
mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.
Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.
– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros
arczczal.
Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében
lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a
kiáltásaival.
– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy
Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!
– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán.
– De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.
– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem
kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben
itéljen.
– De megveti az aranyat. Itt a kevélység!
– Ez nem kevélység. Ez bölcsesség.
– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a
nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember
röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda
kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.
S erre mind a hárman kaczagtak.
A százados elment a sátorába, hogy aludjon.
– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt
Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a
szememből.
– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly
az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e
nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.
És elgondolkodva nézett maga elé.
Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában
is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy
micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.