A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg.
Valamennyinek a süvegénél hatalmas zöld ág. Mintha egy erdő jönne.
A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a hun leányok és hun
asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fiatal asszonyok
fején aranypillangós női süveg.
Atilla nagy fehér lovon jő. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba
királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánok vonul be az
asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az
arczát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején levő zöld koszorú
jelzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi
gyémántok villognak.
A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már a
menyasszonyt kivéve senkinek az arczán sincs fátyol. Emőkét újra
megismerem köztük. Világos-szürke lovon ül. A lovat egy apród vezeti. A
fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.
A fátyol nagy divat nálok és énnekem is tetszik. A nők minden ünnepi
alkalommal fehérbe öltöznek; az előkelő nők hétköznap is.
Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun
dalba kezd. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohasem hallottam. Ha nem
láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az
angyalok millióinak kara hangzik le a földre.
A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak
a hun vezérek asszonyai, a mágnás asszonyok.
Mink az ablakokban ácsorogtunk, s mink is persze az ünnepi ruhánkban.
Amint Atilla közeledett, a mágnásasszonyok eléje indultak s az út
közepén csoportosultak össze.
A fővezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony
serleget.
Mikor Atilla hozzájok érkezett, a süvegéhez emelte a kezét és üdvözletet
intett nekik.
De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt
tornyosabb, mint a többié, s rajta valami különös nagy gyémántos forgó
villogott. No, meg a paripájának a szerszáma volt csupa arany.
A tálat és serleget ezüst asztalkára tették és két apród fölnyujtotta
Atillának.
A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér
volt-e vagy hús? Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és
egy korty italnak. Talán az évszak ujdonságát adták, talán azt mondták
vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.
Minden arcz örömtől mosolygott. Az éneklő leánycsoport ekközben
fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is
mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt levő
hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a
szivemet: én is mosolyogtam.
Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, az ünnepet, a napot,
a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!
Aztán Atilla tovább haladt s utána húzódott a hosszú nászsereg. Minden
lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.
Csáthék visszavonultak a palotába és az erkélyről nézték tovább a
néphullámzást. Mink még ott maradtunk. Néztük, hogyan kisérik be Atillát
a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és
éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy
embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a
jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belől és a kason kívül
mozdulatlanul állanak és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly
egy az érzésben!
Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány vén szerecsen
keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott ide-oda
a nép között, miközben széles fakarddal hadonászott és különféle nyelven
rikoltozott.
– Ez a király udvari bolondja, – mondották. – Cerkó a neve.
Már jól elmult dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az
uraink üljenek az asztalhoz. Őmaga nem fog részt venni az ebéden, mert
jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről,
hanem ott lesz a felesége meg a családja.
– És ott leszek én is, – mondotta Csáth.
E szerint Emőke is ott lesz az asztalnál.
A szivem elszorult. Az uramra néztem, hogy nem rendel-e maga mögé? Néha
lakomákon mögötte kellett állanom és ő római szokás szerint a hajamba
törülte a kezét.
Irgalom Istene, ha most is odarendel az uram és Emőke előtt így megaláz!
Az uram segített ki a zavaromból, mikor így szólt:
– Egy óra mulva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd
be az ajtón, s állj meg vele ott, a hol Maksziminosz úr ül. Ő fogja
elvenni tőled.
Tehát nem vár az én asztali szolgálatomra!
A datolyát hamar összerendeztem. Szépen levelekre raktam, s középre
néhány kis virágot illesztettem. Aztán neki álltam a hajamat rendezni.
Bekentem az uram finom nárduszával és középen kétfelé választottam, mint
a szabademberek szokták. Inkább kiállom, hogy megszidjon az uram a
kenőcséért, mintsemhogy beletörűlje a hajamba az ujjait.
Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat és mentem az
emeletre.
Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott
valami huszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó idős
asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és
férfiak vegyesen.
Egy minutumig álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson.
Ekközben Emőkére is pillantottam. Ült egy szeplős leány mellett, a ki
valamit fecsegett neki. Emőke gyöngyházas késsel vágott egy
pulykaczombot. Vidámak voltak mindnyájan. Csak Emőke volt komoly. Ne
tudom miért.