A város izgalomban volt, mint a rajzó méhkas. Az utakat locsolták és
falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők
öltözködtek. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönynyel
vagy sárga festékkel. A sátorok külső részét virágos szőnyegekkel
aggatták tele.
Siettünk, hogy Maksziminoszszal idejekorán visszakerülhessünk a fővezér
palotájába, a mi meg is történt. A fővezér egy szolgája az emeletre
vezetett bennünket és szobát jelölt ki, a melynek ablakából leláthattunk
a néptől nyüzsgő főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre.
A nyüzsgés egyre sűrűbbé vált. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról,
s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.
A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős
kürthang rikoltott alá. Néhány percz mulva három vágtató-lovas porzott
fel keletről a főutczán és megállott a fővezér előtt.
[Illustration: A királyi palotából is elővonult egy különös menet.]
A fővezér szót váltott velök, aztán aranynyal hímzett könnyű mentét
akasztott a nyakába. Valami harmincz fiatal előkelő hun csoportosult
köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén arany karika ragyogott. A
legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszinkék
selyemruhába volt öltözve.
Hát azok valamennyien a király fiai voltak.
A vezér megindult velök Atilla elé.
Negyedóra mulva már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított
az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem
tudom semmihez se hasonlítani.
Akkor a királyi palotából is elővonult egy különös menet. Fehér
selyemben pompázó asszonyok, fehér lovakon. A lovak kicsinyek voltak s
minden lovat apród vezetett.
A női lovasok egy féldióalakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak.
A rédában királyi hölgy ült: halavány és sovány asszony. Mellette egy
tíz éves hosszúhajú fiúcska.
Az volt a főkirályné: Rika asszony. A gyermek meg: Csaba királyfi.
A rédát négy ló vonta. A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga
állt és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé.
Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:
– Éljen Csaba! Éljen!
S a kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.
Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit.
Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun
nép Atilla halála után széthull, mint szélben a polyva, de az a királyfi
mégis megmenti a nemzetet a megsemmisüléstől.
A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Mennybe
ragadva érzem a szívemet! A lelkem ott lebeg mellette, míg csak meg nem
gyorsul a réda. Csakhamar eltünik az egész álomkép csoport.
De ime előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó
aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kungorgós bajszú, zászlós
vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta aranynyal hímzett sas röpköd. Hun
nyelven: turul.
Következik egy gyalog zenekar: vérszin ruhában. Hangszerük fából való
tárogató és dob, meg különféle csontból való sípok és két nagy
rézcsincsa.
A muzsikusok körülbelül százan vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A
többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a
muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért
nem lapítják be az orrukat.
A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor
hallottam az ünnepi utczai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát
ez az: