A következő nap delén a Csáthék karavánja utólérte a miénket. Bizonyosan
korábban indultak, mint mink, s mink útközben egy lovunk kidőlése miatt
vesztegeltünk is néhány órán át.
Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s üdvözölték Csáthékat.
Én ezúttal nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.
Emőke úgy lovagolt, mint tegnap. A ruhájában mindössze annyi volt a
változás, hogy a fején levő patyolatot a süvege köré tekerte, és a
süvegbe három fehér kócsagtollat tűzött.
Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon ülő hattyúnyakú keleti leányt
lefesthetném. A ló alacsony, ideges pejparipa; a leány égszínkék lenge
köpenyegben van s a köpenyegén a termetének minden vonala áthullámzik. A
fején a fehér gyolcs-turbán. Lábát aranyozott széles kengyelben
nyugtatja.
Sokszor próbáltam őt lerajzolni, hol táblán, hol porban, de ügyetlen az
én kezem: a ló, a mely a rajzomból keletkezett, többnyire vagy kutya
lett, vagy őz, vagy más állat. Emőke meg mindig férfivá változott. Pedig
úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a víz tükrébe
nézek.
Elmentek mellettünk. Az üdvözlést viszonozták. Emőke is könnyedén
megbólintotta a fejét a követek felé, s a fátyolon át láttam, hogy amint
az urakon végignéz, reám is vet egy pillantást.
Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét.
Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét, s egy
eddig soha nem érzett gyönyörűség ömlött szét az ereimben.
Azt mondtam neki:
– Megcsókoltam a kezedet. Éreztem benne a lelkedet. Megcsókoltam a
lelkedet is.
És a csók édessége az ajkamon volt naphosszat. Mikor megláttam őt, a
gyönyörűség borzongása járt át. Milyen különös az emberi arcz! Az ő
arcza is változatlan, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt
gondolta, hogy az én arczom most is égő gyűlöletet takar.
Aztán nem értük őket többé utól.
A hetedik napon egy csoport fehér-tógás embert láttunk. Már messziről
megláttuk, hogy a szél tógákat lobogtat: rómaiak.
S csakugyan a nyugot-római birodalom követeivel találkoztunk a
pusztában. Idegenek voltak, de azon a végtelenül sik idegen földön mégis
úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnánk.
Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult
a beszéd.
Az idegen követek feje Romulusz, igen nagyorrú és nagyméltóságú barna
úr, mellette Románusz főtiszt és Promótusz, Pannonia kormányzója.
Az ő járatuk épp oly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynehány
aranyedényt követelt a római császártól. Valentiniánusz adott volna is
neki, amennyit akar, de Atillának csak az kellett, a mit Szirmium
elfoglalásakor sikkasztottak el tőle. A sikkasztó az ő iródeákja volt.
Az hogyan, hogyan nem: átvette titkon a szirmiumi püspöktől az
aranyedényeket és elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnak.
Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az iródeákot azonnal karóba
huzatta, Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt vagy az
aranyedényeket!
Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy
Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre; az edények meg
templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg, – ha lehet.
A két követség így egyesülve, vidám beszélgetésben érkezett Atilla
városához.
Városnak mondom, mert nem tudom más nevét. Nem hasonlít az a világ
semmiféle városához, mert templomok, márványpaloták, kőépületek,
kövezett utak és terek nincsenek benne. A sátorok sokaságából mindössze
két épület-csoport sárgállik elő. Az mind a kettő dombon van és fából
épült. Tornyok is emelkednek rajtok, de csak olyan karcsúak és olyan
szellősek, hogy a galambokon és kányákon kívül más nem lakhatja.
[Illustration: Az a királyunk lakóhelye.]
A vezetőnk tisztelettel mutatott a két palotára.
– Az a királyunk lakóhelye. A másik vele szemben, a fővezéré.
A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer?
százezer? millió? – nem lehet megolvasni. A sátorok között házak is
vannak, de csak afféle nádtetős sárházak és ember nem lakik bennök.
Nyáron legalább nem.
A város szélén egynehány száz szén-piszkos kovácsot láttunk. Patkót és
nyílhegyet vernek azok szünet nélkül. A műhelyek köre szuroktól illatos.
A mezőségen tömérdek ló, tehén és birka legel. Kutya ott is annyi van,
hogy az ember lépten-nyomon beléjök botlik.
A fővezér, a kit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája
tetején lengő vörös zászló hirdette ezt, de az elénk lovagló hunok is
mondották.
Hol álljunk meg?
Vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban azt
határozták, hogy a városon kívül maradjunk, míg csak helyet nem jelöl
valamelyik főember a városban.
Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy
sátoroldalt.
Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor hajlandó a
követséget elfogadni?
Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz, meg én s mentünk a vezető
után.
Akkor láttam csak: miért tetszik az Atilla városa végtelennek? Hát
azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem
mindegyik körül térség van. A térségen az asszonyok sütnek, főznek; a
gyermekek játszanak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor hátulján
tűzrevaló farakás. Elől szárítják a ruhát; elől van az edénytartó czölöp
is. A sátor csak alvóhely és esőben menedék. Nappal mind ott tanyázik a
sátor előtt. A gyermekek ott játszanak; a nők ott dolgoznak; az öregek s
betegek szintén a sátor előtt vadbőrökön, vagy a puszta földön ülnek. A
férfiak lóháton ülnek örökké. Ritkán dolgoznak, csak beszélgetnek,
politizálnak, csereberélnek, s néha vadászni mennek.
Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a
család? Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a
nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha
is.
Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és
nagyobbak a sátorok. A piramis-alakú füstös emberi kasokat
négy-öt-hatszögű széles alkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel
vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az
ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket lehet látni.
A szimbólum többnyire csak egy kép: gólya, lófej, csillag, rózsa,
kereszt, kör, vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi
jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl, vagy egy kosfej,
vagy egy patkó. Arról aztán meg lehet tudni, hogy ott laknak: Nyilasék,
amott meg Kosék, s emitt Patkóék. Csak a hol póznán lóg a jelvény, ott
nem családi jel, hanem mesterségmutató. A varga sarut akaszt ki, a
sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekerczét, a szaggittárius
vörösre festett íjjat, a szűcs kis fasubát, a kovács kardot és lópatkót.
A további sátorok körül már rabszolgákat lehet látni, s a pompa
szemetkápráztató.
Nem csoda; ezek az emberek megrabolták az egész világot!
A lovasok között sok bekötött fejű és fölkötött karú embert látok.
Az egyik odakiált a vezetőmnek:
– Jónapot Szarvas.
– Aggyisten, – feleli Szarvas – csakhogy látlak!
Kezet fognak s néhány szót váltanak.
– Ezek, – mondja a vezetőnk, mikor tovább lovagolunk, – most érkeztek
haza a kazár háborúból.
– Hát te, – kérdem, – mért nem mentél velök a háborúba?
– Akartam, – feleli a hun, – de csak a hitványát szedték össze. A
javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra támad,
legyen ember itthon elég.
Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.
– Hát van ilyen szándéka Atillának?
– Nem mondta. Dehát nincs-e a sarkunk alatt az egész világ? Még csak a
római birodalom van hátra.
– És azt gondoljátok, hogy megbirtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint
a kazár nemzetség!
– Ha kicsi, ha nagy, – felelte a hun vállatvonva, – a meddig az Isten
kardja nálunk van, ember kardja minket meg nem győzhet.
– Micsoda «Isten kardja?»
– Nem hallottátok? Az Isten ledobott egy kardot az égből. Egy csordá fiú
találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Atilla csak az oldalára köti.
– De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan az Isten kardja?
– Mi bizonyítja, hogy nem az?
– De hátha nem az?
– A kard olyan szép, a minőt ember nem tud csinálni. Kék lángok lobogtak
körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. No meg a
papok mind megismerik, hogy az égből jött. Az öreg Káma is.
– Ki az az öreg Káma?
– A mi főpapunk. Az ám a szent ember! Az elevenen fog az égbe szállni!
A beszélgetést dudaszó és tárogatók üvöltése nyomta el. A sátorok között
sokfelé szólt a zene. Egy domborúmellű hun legény lovagolt velünk
szemben. A kezében kulacsot tartott, s veszettül dalolt. Olykor
megállította a lovát egy-egy hun előtt, a kit megkinált a kulacsából,
aztán tovább lovagolt és nagyokat kurjantott.
– Ennek hát jókedve van, – mondom a hununknak.
– Bizonyosan rabszolgát adott el, – felelte egykedvűen.
Föltünt nekem, hogy kétkerekű kocsikon sok falomb érkezik mindenfelől, s
hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját
mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás
barbár akkora élőfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna.
A fákat leásták az út mellé.
– Szittya uram, – szólok a vezetőnknek, – micsoda ünnep készül?
– Atilla jön meg déltájban, – felelte.
És a bajuszán egyet húzva, folytatta:
– Én nem vagyok szittya. Azok a szittyák amott, a kik a széles hátú
lovon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszok
nincsen.
Később tanultam meg, hogy nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem
nemzetségek szerint vagy családok szerint. Hanem azért egy nép az.
Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát. Mind a kettő remeke az
ács-művészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb
és csak messziről egy. Közelről sok ház egybealkotva. A középső a
királyé, a mellette levők a feleségeié, a szolgáké, a fogoly királyoké.
Vannak távolabb hosszú dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön van a
király istállója, külön a feleségeié és külön a szolgáké.
Valami harmincz ház az összesen, s húsz közüle palotaszerű.
Aztán a faházak között van egy magányosan álló nagy kőépület. Az uram
ugyan elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem láttunk követ akkorát
se, mint az öklöm.
A későbbi napokban tudtuk meg, hogy az a kőház fürdő, s hogy azt egy
Szirmiumba való rabszolga építette. A követ messziről hordták oda
szekereken.
A fővezéri és a királyi palota között nagy térség kereklett. Azon nem
volt egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy négyszögletű szürke
kő, de akkora, hogy egydarabban akkora nagy követ még nem láttam. Később
tudtam meg, hogy oltár az.
A tér másik sarkán gémes kút volt. Onnan keletre nézve, széles utcza
nyillott. Le lehetett rajta látni a Tiszáig.
A fővezért éppen az udvarán találtuk, mikor odaérkeztünk. Lóháton ült és
valami ötven előkelő hun ifjúnak magyarázott valamit.
Az ifjak pompás-díszesen voltak öltözve. A ruhájok csupa lengő-lobogó
fehér selyem. Csak a derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény,
de az is elől csupa aranygomb. A lovuk fején ide-oda lengő szines
fátyoldíszek.
Látszott, hogy ők is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fővezér
körül, s mikor az elvégezte a mondanivalóját, sebes vágtatással rohantak
ki az udvarból.
A fővezér köpczös, pirosképű ember. Szürke kiadásban Csáth. Hiszen
bátyja is. Csakhogy az arcza barátságosabb.
Amint meglátott bennünket, azonnal hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne
szálljunk le a lóról. Mert mink tiszteletünk jeléül le akartunk
szállani.
– Már értesültem rólatok, – mondotta kezet nyujtva a gazdámnak. –
Szálljatok hozzám és legyetek ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a
dolgom. A király délre itt lesz és még nem beszéltem vele.
Minden szavát megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz
helyett.
De az én szemem a belső udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház előtt
láttam Csáthékat, amint lerakodnak a barmokról és szekerekről.
Emőkét is láttam. Éppen akkor szállt le a lóról. Egy rabszolga
négykézláb állt a ló mellett. Arra lépett. Aztán megigazította hátul a
haját és belebegett a faházba.
Néztem, hogy valamelyik ablaknál vagy az erkélyen mutatkozik-e?
De nem láttam.