Hajnalban indultunk.
Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a
sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a
melyiken mink!
Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az
eszemet:
Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött
kivont pallossal áll a hóhér!
Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és
visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?
Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam,
hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő
mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer!
Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy
még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!
Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek
vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha
el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok
is, látnom kell mégegyszer!
Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton
poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.
A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap
ragyogott a lándzsáikon.
Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló
vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány
rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.
A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.
Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az
út mellett a lovamról.
– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?
Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.
– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?
S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.
Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan
ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat
is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.
Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt
tovább.
Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a
sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.
Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s
mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra
pöczintettek.
Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.
Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út
göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?
Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. Az út ott kövér fű
között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol
magasra nőtt fűzfák állanak a partján.
Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük
a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.
Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát.
Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra
marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.
A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány
nekem-játszik.
S megálltam a fűzes szélén.
Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.
Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy
köszönjek neki.
S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik,
és megállítja a lovát.
Meghajlok.
– Rabszolga, – mondja a fátyolát fölvetve. – A te neved Zéta?
– Az, kisasszony, – feleltem az arczomat fölemelve.
S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíjat.
S így álltam előtte.
Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos
volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott
veréb.
Ismét megszólalt:
– Te hintettél-e nekem tegnap virágot?
– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.
– És te nem fogadtad el a jutalmat…
– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem
is vagyok rabszolga. És én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám
helyett apám volt.
– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek.
Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el
tőle valamit.
– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben
parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha
nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz
érinthessem.
Nem felelt. Tán azon tünődött, hogy mit feleljen?
Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét.
S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így
rebegtem:
– Óh ha a kezed megcsókolhatnám, ezt a szép fehér kezet!
– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!
S a lovagló vesszővel erősen rácsapott az arczomra.
Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként
égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.
A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé
könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a
halál!
Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban
összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan
nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág,
csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg
óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én
balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük
volna egymást.
A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik.
De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért
vissza.
[Illustration: Hát itt a kezem, megcsókolhatod.]
Megállt előttem. Én nem néztem föl.
A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem,
hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat,
nem volt oka arra, hogy megüssön.
– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú
vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be
az arczodat.
Leszakított a fátyolából egy darabot és nyujtotta.
Nem feleltem. Rá se néztem.
Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát
megcsapja és odább megy.
Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő
rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem
mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az
arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.
A lódobogás megint közeledett. Fölnéztem. Ő tért vissza.
Talán még egyszer meg akar ütni? Ezt nem tűröm el. Fölálltam.
A leány oda jött és fölvetette a fátyolát.
– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem,
megcsókolhatod.
– Köszönöm, – feleltem. – Már nem óhajtom megcsókolni.
A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg
büszkén néztem vissza.
Azután megcsapta a lovát és elporoszkált.