Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut
hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.
Az urak vidámak voltak.
– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged
fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat.
Elviszed délután a királynénak.
Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem
közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam
mulattából már a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint
egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.
– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned.
Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és
semmise lássék a kosárból.
Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.
– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.
Éreztem, hogy elsápadok.
– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.
Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan
nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát
nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen
Nigró.
Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő
volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.
A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis
patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől
felázott, és vékony habaréksár borította.
Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás
nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne
nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben,
és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.
Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy
elfáradtam, és a hónom alá vettem.
Azután megfordulok a sátor felé.
Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet
hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg,
visszatér.
És ekkor lép ki a sátorból Emőke.
Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol
van még a haján.
Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.
Megindul felém! Énfelém!
Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák,
tip-top, jönnek az úton.
És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz,
közeledik felém, közeledik…
Lép, lépeget.
Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn
sétáló őz, s fölemeli a fejét.
Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza
előtte.
Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam
eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem
előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág
elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy
közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.