Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás
medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak,
Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.
Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az
ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap
közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.
Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az
éjszaka sötétségében.
Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem
tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó
villámok getik beléje.
Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya
rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.
Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is
kiabálnak.
Egy házból égő nádcsóvát tartottak ki, s hun nyelven kérdezték:
– Kik vagytok? Mit kiabáltok?
– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká
vert bennünket itt a tóparton, és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem
vágott.
Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott
nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.
Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok
álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki
tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!
Hát szétosztottak bennünket jólelkűen.
Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A
gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s
mink annál szárítkoztunk.
Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a
térdét is elütötte.
A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is
rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a
rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.
Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg
bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt,
én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a
nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban
forgunk azon a vidéken?
Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk.
Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még
élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a
fehér hunok is Atillához csatlakoztak.
– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdeztem az embert.
– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét
viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két
nép között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.
Az én hunom is fehér hun volt. A neve: Zsadán.
Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket
hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a
szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort,
meg egy tál hideg pecsenyét.
Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a
borból, s betakaródzott a medvebőrbe.
Én is hasonlóképpen cselekedtem.
Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott
úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták
a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.
Mindnyájan csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.
– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de
ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat:
Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.
És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet,
három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és
pálmadiót.
Mink addig a sátorokat rendeztük.
A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem
egy marokkal az uramnak.
Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen
népen sok a néznivaló.
A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és
szétszedhető. Talán négy szoba van benne.
Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A
tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr
fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap
aranyképe.
[Illustration: Az agg úr ott ült a bőrön és két kis gyermekkel
játszott.]
Összerezzentem: micsoda sátor ez? hiszen ez a Csáth-család jelvénye!
De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a
leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is
messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.
Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat
néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös
csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért
hagyta rajta a szőrt is.
Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér
szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön.
Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből
lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában
buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka
öregeket később sűrűn láttam.
Hát az agg úr ott ült a bőrön, s két kis gyermekkel játszott.
Az egyik gyermek hat éves, a másik tán három.
Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A
kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.
Egyszercsak hangot hallok a sátorablakból:
– Sugár! Sugárkám!
Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos
szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást
okoz.
A kisebbik gyermek fölnevetett az ablakra, s én újra láttam Emőkét.
Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan
hullott hátra, s leért a derekáig.
Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma
mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom.
A gyermekek ittak a tejből és kedvetlenül ették a süteményt.
Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt; Maksziminosznak az egyik
szolgája.
Meglökött.
– Nézd, – susogta – micsoda takaros leány!
Rosszul esett a megjegyzése. Nem tudom miért.
Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot.
Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek
pufók orczájára.
– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.
– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.
– Gyere, – feleltem ingerülten.
– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?
Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon
vágni.
Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?
Nem látszott már a gombja se.