A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a
lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.
De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.
Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt,
akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.
De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt
gondolták, parancsot teljesítettem.
Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.
A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így
szólt:
– Értesz-e hunul?
– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.
– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a
szolgálatodért.
És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért
nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!
– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga
nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem
Zéta.
Azzal nagy büszkén elléptem.