A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló
szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.
Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s
elügetett Atilla sátora felé.
Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel
kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó
lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.
A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is
utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.
– Siessünk, – mondotta a gazdám a lovára fordulva.
És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy
derültségére futnunk kellett a ló mellett.
– Atilla fogad! – kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.
A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent
megváltoztatott.
Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek
és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a
kardját, a, sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg
igazgatja gonddal a feje kopaszára.
Azután összeállnak és tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát?
– _Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja._
Ezt ajánlotta az én uram.
De Vigilász ellene volt.
– Elég «_felséges fejedelem!_» – mondotta. Mert Atilla nincs
megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.
– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb,
mintsem hogy egygyel lejebb.
Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos
halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda
mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami
méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem
lovászoknak nevelik!
Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a
sátorok közül elővágtatni.
– Jertek, – mondja a követeknek – a király vár benneteket.
És a szemében benne volt a büszke folytatás:
– Ezt nekem köszönhetitek, egyedül énnekem.
A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem.
A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a
papirost.
Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy
emberevőt!
A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány
koronás ember is.
Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok
voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak
mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla
ajtaja elé.
Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hogy
templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek
lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.
E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami
bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült
egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete
kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor
ránkszegezte.
Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte
ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.
A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát
kétségtelenül ő az.
– Beszéljetek, – mondotta Csáth.
Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár
pecsétes levelét.
– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő
hangon.
Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig
olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék
kocsonyává!
– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget
kiván.
Vigilász tolmácsolta:
–… és jó egészséget kiván.
Atilla maga elé pillantva felelte:
– Ugyanazt kivánom neki, a mit ő kiván énnekem.
Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött
micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.
Átvette a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.
– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé
jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig
énhozzám követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem
adjátok!
Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még
az oszlopai is reszkettek.
Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított, mint a megrugott kutya.
Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:
– Hát nincs semmi mondani valótok a mentségtekre? Feleljetek hát!
– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden
szökevényt idekisértetett.
– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak
valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!
És egy hosszúnyakú fiatal hunhoz fordult:
– Csege! Olvasd föl a szökevények nevét.
Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a
félelmes csendben valami száz nevet olvasott.
– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert
nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.
Ezzel fölkelt és nagypeczkesen a sátornak a másik osztályába lépkedett.
A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a
sátorból.
– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál
jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.
– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én
katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.
– Hídd ki párviadalra, – felelte dühös gúnynyal Maksziminosz.
– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok
a Vigilász megjegyzését.
Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva,
beszélgetett.
Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a
szökevényekre magyarázza Attila haragját.
De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé.
Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.
De ezt a színváltozást, ezt az idegeskedést csak én láttam meg rajta.
Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk
Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is
kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta,
hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze
a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól
vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem
vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy
római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad
vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.
Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult.
Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és
olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra
alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.
Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral
észak felé.
Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog
venni egy Écska nevű hun leányt.
A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de
mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy
haladjunk tovább.
Három hun volt a vezetőnk.
Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem
tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?
– Tudom, – felelte.
– Hát mi?
Vállat vont.
– Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.
– Micsoda szárítóra?
A hun nevetett:
– Ejnye no, de nehézfejű vagy, hát akasztófára.