Már erősen kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a
lovainkat.
Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én
első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a
gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű
sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a
szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása
végett utazott mivelünk.
Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az
Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.
Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt.
Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál
nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam
a szavukból, az volt az enyém.
Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s
nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett
tőlök:
– Mi ez? – kérdezte a köpönyegére mutatva.
– Ez van keppenyekk, – felelte Maksziminosz.
– Ez van kepenyökk, – felelte a gazdám.
– Se nem _keppenyekk_, se nem _kepenyökk_, – szólt Vigilász – hanem
_köpönyeg_.
Az ilyeneken nevettek is.
– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt
megtanulni!
De nekem volt rá kedvem.
Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak
elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök,
még tán hasznunkra is válik.
Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak
a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.
Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig
szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:
– Éhes vagy-e?
A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak
odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam.
És kérdeztem tőle hun szóval:
– Mi ez?
A hun elmosolyodott:
– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun
nyelven, holott nem tudsz hunul?
– Tanulni akarni, – feleltem nevetve.
De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel,
itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.
Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket,
meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! –
Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e
a kutya!? – s más efféléket.
Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:
– Jó estét kivánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?
Rusztikiosz nevette.
– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult
hunul beszélni.
Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél
a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig
testvéröcscse Atilla fővezérének.
Kérdeztem a legényt:
– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől
kellett elugornod?
A legény búsan felelte:
– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy
leánya.
Elmosolyodtam:
– És te beleszerettél?
– Nem tehetek róla.
– És a leány is szeretett?
– Nem is beszéltem vele.
Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után
egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját
teljesen.
– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat
cselekedhettél?
– Irattam egy szerelmes vesszőt, aztán becsempésztem hozzá.
– No nagy bolondság volt. De mi az a szerelmes vessző?
– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se
tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és
elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak,
hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen:
_Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a
csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos_. Szépen összeszedte
a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem
megmondani, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki
aztán a veszedelem.
– Az anyja kezébe került.
– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett
és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este
nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.
– És a leány szép?
Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt
mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.
– Dehát ha olyan nagy úr az apja, nem adták volna neked?
– Bizony nem azt.
– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget
cselekedtél.
Mert a szeméből ész ragyogott a fiúnak.
Hallgatott.
– Hogy hívják a leányt? – kérdeztem néhány percz multán.
– Emőke, – felelte búsan.
– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok,
mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép
leánya, én az eszemet el nem veszteném.
Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra
fordítottam.
Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg
sok erdőn vezettek át bennünket.
A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk.
Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való
beszéd öröm volt nekem.
Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy
barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején
szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak.
A hun nép pedig nem lakik házakban, hanem sátorokban.
Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A
házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél
magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az
egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok
dolgoznak.
– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a
sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a
holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.
– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell
hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor
megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.
Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás
aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül
kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.
A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat
szállongott a levegőben.
Az idő délfelé járt.
– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? –
kérdeztem a hunomat.
– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a
marhahúsnál. De én már alig eszek többé.
Ezt búsan mondotta s aggodalmas arczczal nézett a sátorok felé.
– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó
voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.
– Mindent szivesen és örömest.
– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel
és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe.
Nem beszélhettem vele többet, mert elvitték őket Atilla sátorai felé.
Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s
egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor
tarkállott.
A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul
bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk
és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez
volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később
láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam
az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt
lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása
látszanék.
Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk
meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok.
Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a
fiúk.
Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy
mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az
arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is
kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.
Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott
hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a
sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan
illetlenség lett volna…
Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.
Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös
hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a
másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.
Azzal a kérdéssel jöttek, hogy mi ügyben járnak a mi uraink?
Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja
Atilla! Az én uram válaszolt:
– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis
őneki felelhetünk.
– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására
jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.
Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz
függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos
görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a
leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!
– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy
mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak
Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.
A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel
visszaügettek Atillához.
Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy
az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól
beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes
ismét visszatért és Csáth így szólt:
– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a
király: fel is út, le is út.
Azzal otthagytak bennünket.
Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve
nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:
– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha
én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja
békében az országunkat.
A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új
követ jön hozzánk s így szól:
– A király nem engedi, hogy éjjel induljatok.
Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat
küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.
Az én uram egész éjjel hánykolódott. Egyszer meg is kérdeztem, mi baja?
– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik
velünk!
– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem
gondolod-e, hogy Atilla _valami ok miatt_ nem fogad bennünket?
– Beszélj világosan!
– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet,
aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd,
Vigilásznak elcsúszott a nyelve.
– Részeg volt.
– Azt mondta, hogy _nem való istent emberrel együtt emlegetni_.
– Mondom, hogy részeg volt! A hun urak másnap megbocsátottak neki.
– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el
nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.
Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy
Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.
Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem
tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit
valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.
A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak
úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.
Csáthnak a sátorához mentünk.
Én künn maradtam a lóval; ők ketten beléptek.
Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak később tudtam meg.
Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.
Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort.
Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér
lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött
jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind
a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később
láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat
fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.
A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő
gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.
A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak
rája.
Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a
ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.
Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel
lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.
A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom
prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké
és a mente alatt diószínű szoknya.
Az rendelkezett a szolgákkal: mit hova rakjanak.
Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A
mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt
fehér.
Ez-e az vajjon?
Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen
csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.
Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én
Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a
tűz melege.
A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e
abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert
gyékénybe takartatta.
A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az
arcza elé.
Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi
megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az.
Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből,
hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat
legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van
előttem.
– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék
lóháton.
Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.
– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz
a szoknyád?
Megrezzentem. Ez az!
– Veszek rám másikat, – felelte a leány. Hát megengeded?
S ekkor rám is vetett egy pillantást.
Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény
végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.
Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz
alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön
feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.
Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A
sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben
ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott
rajtam.
Hogy erősen visszanéztem, a tekintetünk találkozott.
Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szem titkait?
Mikor két nézés találkozik, két lélek érintkezik.
Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a
szemen át ütni is tud. Csókolni is.
A testnek mindehhez semmi köze.
Mit mondjak: hogyan hatott rám Emőke nézése?
Elzsibbadtam, édesen elzsibbadtam.