I.

Tizenkét esztendős voltam, mikor az apám eladott rabszolgának. Kénytelen

volt vele: Trákiában élt, a kelet-római birodalomban, és adóért

zaklatták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek

bőréből. A világ a hunok nevével volt tele. A szegény trák embernek

elhajtották a marháját, hogy a hunoknak legyen mit megenniök. Anyám is

meghalt. Hat gyermek maradt, meg egy tehén. Apámnak nem volt más

tennivalója, csak az, hogy vagy engem adjon el, vagy a tehenet.

Hát engem adott el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított

a piaczon a pallóra, a hol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú száz is.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöldselyem

kendős öreg asszony. Apám tíz aranyat kért értem. Megnevették.

Azután egy büszke tógás úr jött. Két rabszolga nyitott neki utat a nép

közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta.

Akkor apám sirvafakadt és megcsókolt, és azt mondta:

– Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón

ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, a ki megvett, nagyméltóságú barna ember volt. A fejét úgy

forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mintha mindig

diadalmenete volna.

Maksziminosz volt a neve.

A hogy hazaérkeztünk, engem csakhamar megfürösztöttek és szép fehér

ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután

Maksziminosz úr galléron fogott és bevitt a kertbe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

– No itt van a ti rabszolgátok, – mondotta Maksziminosz. Teofil a neve.

– Mulassatok vele, a hogyan akartok.

A gyermekek körülbelül egykorúsak voltak velem. Alig egy évnyi különbség

volt közöttük. Hasonlítottak az apjukhoz, csakhogy az olyan volt, mint a

bivaly, a gyermekei meg mint a tücskök.

Hát egyszerre nagy ujjongással kerepeltek körül, s az első órában én is

fölvidultam, hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar

tisztázódott a helyzetem. A gyermekek engem olyanféle ajándéknak

tekintettek, mint mikor kutyát, macskát vagy bárányt kapnak.

Kiállítottak czélba és czitrommal dobáltak. Nekem ez a játék mulatságos

volt, míg el nem találtak, azután már csak nekik volt mulatságos.

Később, hogy elbődültem és a gyepre feküdtem, csollánnal verték a lábam

meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy

fellöktem, hogy a feje a fának koppant.

A fiúk megrémültek, s a nevelőjüket hívták. Én magam is megijedtem, de

gondoltam: hívjanak bárkit, megmondom, hogy bántak velem a gonoszok.

A nevelő csakhamar ott-termett. A mint megértette mi történt, bámulva

nézett reám.

– Uram, – sírtam neki – ezek a fiúk bántottak engem.

– Nem vagy-e rabszolga? – ordította a szemem közé.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az

egyiknek korbács volt a kezében. Az megint megvert, de úgy, hogy a vér

minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyeggetés volt a sorsom. Ha talán elfojtom a

szenvedéseim kitörését, megúnják, de én akkor tizenkét esztendős voltam,

s abban a korban az ember őszinte. Nem birtam mást mutatni, csak a fogam

haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik,

hadd haragudjék még jobban! Ha megpukkad is mérgében, nem tehet ellenünk

semmit!

Igy ingerkedik a gyermek a lánczra kötött kutyával is.

Azt nem mondhatom, hogy az apjok és anyjok előtt mertek volna bántani,

csak mikor magunk voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta.

Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se

merte őket megszólni, sőt inkább velök nevettek. Kedves mulatságuk volt,

hogy bekenték sárral az arczomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s

hóhérosdit játszottak. A nagyobbik fölment a fára és engem fölfelé

húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az

ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták: játszunk vak koldust. Bekötötték a szememet és a

szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medenczének s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra s ütötték. Az eb kínjában a nyakamat és

fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak.

Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.

Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a

tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz:

jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak,

kavicscsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba

sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték

ragasztóval.

És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem őket sírva:

– Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én

jajgatásom volt a legérdekesebb játék.

Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az

ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő,

míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor

alá és ott elaludtam.

Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik

lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A

három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra

löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé

esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett

egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy _mi az?_

Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az

erkélyre.

– Ez a kölyök, – mondotta – ismét összeverte az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, hogy a vendég iránt való

tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével,

hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy

megkorbácsoljanak.

– Uram! – kiáltottam a térdemre esve – tűzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elragadott.

Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim

folytak szünetlenül.

Talán négy nap is beletellett, míg ki birtam újból vánszorogni.

Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben

senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat

szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember

sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga,

nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt és megszólított:

– Beteg vagy kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen

megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és

kék-zöld az ütésektől.

S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bőbeszédűséggel panaszkodtam:

– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a

lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor

ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek:

Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! Óh uram, meghalok én itt ebben a

házban, érzem, hogy meghalok.

Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz

úr és üdvözli a vendégét.

Az kezet nyújt és így szól:

– Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál

már úgyis türhetetlen.

– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany,

hogy színe legyen a vételnek.

– Ahogy akarod, – felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr

kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis

házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a

városban szokás építkezni.

Ez az én megmentőm, Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy

ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a

második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől

sarkamig.

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott

nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel

szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.

Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába

mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába

mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom

alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat.

Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is

meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott.

Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni,

mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én

minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.

A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer,

hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott

előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se

tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit

figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a

harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt.

Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.

Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága

után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre

le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem

kivántam a gazdámtól elszakadni.

A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak

a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és

történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt,

Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat,

grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám

mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az

évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven

kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én

szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig

elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében,

mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli

tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

– Hogy aludtál uram? Mit álmodtál az éjtszaka?

De erre se felelt. Néha rámpillantott és szomorú volt a tekintete.

Mi lelhette? – tünődtem magamban.

Végre megszólalt:

– Mennyi a pénzünk Zéta?

– Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szeszterczius.

– És a vörös bőrzacskóban?

– Kilenczvenhat szolidus, vagyis egy fontnyi aranynál valamivel több.

Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt

az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy

embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt

különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.

– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá

négy aranyat, hogy legyen száz.

Oda tettem neki a pénzt az asztalra.

Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és

szintén nyugtalanul néztem reá.

Egyszer aztán megáll és azt mondja:

– Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát

Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az

uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.

– Ez igaz, – mondotta Priszkosz, újból föl és alá járva a szobában.

Aztán megint megállt és szólott:

– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá

április 3-ra. Olvasd el.

Kivettem a kis iratcsomót. Fölbontottam és olvastam:

«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi

békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj

ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután

Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül

bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve

Teofil.»

Elolvastam hangosan és zavarodottan néztem a gazdámra.

– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. –

Szabad vagy.

Én se szólni, se mozdulni nem birtam.

Prikosz fölvette a bőrzacskót:

– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget

viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának;

szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.

Nekem egyszerre könybe borult a szemem.

– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj

nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!

– Kelj föl, – felelte az öreg elérzékenyülten. – Jól van no…

Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka

mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott

meghatottan és pislogva:

– Hát ilyen bolond ember vagy te?

Én könnyezve feleltem:

– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem,

hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem

jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te

tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az

ember nevet?

– Jó – mondotta bólogatva.

[Illustration: Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a

levelet átadták.]

És egyszercsak hangot változtatva, szinte együgyű arczczal kérdezte:

– Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?

– Atillához? – kérdeztem megdöbbenve.

– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell

mennünk.

Leült és maga elé nézett.

– Atillához? – kérdem újból.

Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte

a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett

előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz,

Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak

valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk

szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a

császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk

hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota

méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol

aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla

azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban

lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne

szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan

fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a

kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem

ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom

határán.

Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az

uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász

tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász a levél végére ért,

a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.

Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de

törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván,

hanem csak aranyat.

– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte

alázatosan a mord hun követektől.

– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni,

hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek

legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy

legalább is konzulok.

S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg

az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket

Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült

meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a

betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme

elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia

előtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét

becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett

küldje el a fővezérét.

Mindez egy pillanat alatt átrohant az emlékezetemen, s kérdem az uramat:

– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt,

úgy-e?

– Nem, – felelte az uram – egy jobbképű embert: Maksziminoszt.

Tehát az első gazdámat.

– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is

olyan fekete a hun, mint a milyennek festik!

– Gondold meg!

– Meggondoltam.

– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az

elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó

szivet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették

is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az

uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem

neki:

– Én a te árnyékod vagyok, jó uram: követlek az egész világon át.

– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket

gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát

bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a

mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg

piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről

gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?

– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem

hagylak én téged sohasem!