Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?
Mindenki azt mondja:
– Én is.
És némelyek hozzáteszik:
– A császár könyvtárosa ő, és Priszkosz barátja; bölcs és becsületes
ember; a szíve arany.
Én vagyok az a Zéta, s azt mondom, hogy engem nem ismer senki. Igaz,
hogy a császár könyvtárosa vagyok, és hogy Priszkosz szeret engem, de
bölcs ember nem vagyok; a becsületem se folt nélkül való; és hát
emberszeretetről szólhat-e az olyan, a ki ölt?
Én öltem. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben
őszintén. A bölcsességemet is megitélhetik ebből, vagyis a
bolondságomat, a melynél nagyobbat ember még nem követett el.
Aztán mondják meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az
emberek nem ismerik egymást. Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és
őrző angyalom, s nyitva van előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért
nem ismer. Az embernek csak az arczát lehet ismerni, s az arcza nem ő. Ő
az arcza mögött van. Láthatatlan.
Egy leány tanított erre engem.