A kilenczvenes évek elején a tehetséges írók egész kis csapata lépett
egyszerre a magyar irodalomba. A hány egyéniség, annyi szín, de
valamennyiben bizonyos egyező vonásokat találunk. Novellisták, a kik
eddig alig látott technikai készségre juttatják a rövid tárcza-novellát,
de szélesebb kört átfogó, teljesebb világképet adó nagyobb témákon
megtörik erejük, a stíljük inkább fordulatosság, hajlékonyság és
elmésség irányában jelent az előbbi generáczióval szemben haladást, mint
egyéni zamat és tősgyökeresség dolgában s a journalistikai jelleg, mely
már a hetvenes-nyolczvanas évek termelésén is érezhető volt, náluk még
erősebb kifejeződésre jut. Többnyire vidékről a fővárosba fölszármazott
emberek, a magyar életnek abban az időpontban tetőpontjára jutott
tendentiáját, a vidékről a főváros felé özönlést tükrözik alakjaikban,
felfogásukban, izlésükben egyaránt, szemben az előbbi generáczióval,
melynek egész gondolkodásmódja még a faluban és a falusi életmódú kis
városban gyökeredzik, de szemben a velük egy időben fellépett fiatal
írók másik csoportjával is, mely már teljesen hozzáalakulva a nagyváros
életéhez, annak szellemét fejezi ki.
Ennek az írói csapatnak egyik legkiválóbb tagja Gárdonyi Géza. Ő is a
faluról és a kisvárosról jött az irodalomba s kortársai közül talán épen
ő őrizte meg legerősebben a vidéki származás bélyegét. Abból a
társadalmi osztályból jött, a mely falun középen áll, mintegy
közvetítőképen, a nép és az uralkodó földbirtokos osztály között: a
falusi intelligentiából, a mely javarészt papokból, jegyzőkből,
gazdatisztekből és tanítókból áll. Ez az osztály egyaránt érintkezésben
van a néppel és az uralkodó földbirtokossággal, nagyrészben függő a
helyzete mindkettővel szemben, nem csatlakozhatik szorosan egyikhez sem
s szűkkörű társadalmi életét a maga fölfelé és lefelé egyaránt
elkerített körében éli. Ez a középen álló helyzet bőséges alkalmat nyujt
a megfigyelésre fölfelé és lefelé egyaránt s Gárdonyi fogékony, fiatal
szelleme élt is ezzel az alkalommal: emlékek, képek és alakok nagy
sokaságát hozta magával. Mégis, helyzete úgy látszik közelebb juttatta a
néphez és a kis urakhoz, emlékezete inkább ezeknek jellemzetes
alakjaival és vonásaival telt meg. Az úgynevezett vármegyei gentry csak
ritkán s akkor is inkább epizódszerűen jelenik meg műveiben. Vidékről
hozott emlékei annál épebbek maradhattak, mert a tanítóságból a vidéki
ujságíráskodáson át jutott az irodalomba s Budapestre és soha nem is
bírt itt meggyökerezni. Csak épen addig maradt Budapest lakója, a míg az
irodalomban való positióját végleg kiküzdötte, aztán menekült vissza a
vidékre. Most már évek óta Egerben éli magányos, eszmélkedő
művész-életét.
Az az út, melyen Gárdonyi az irodalomba jutott, megmagyarázza, hogy
miért rajzolja csaknem mindig a vidéki miliőt, miért foglal el olyan
nagy tért munkáiban a nép és miért játszanak bele a multból vett képeibe
is olyan erősen a mai magyar nép életéből vett analogiák. A maga
kortársai között ő a népéletnek legkiválóbb ismerője és leghívebb
rajzolója, tovább fejlesztője annak a magyar paraszt-típusnak, melyet
Jókai és nyomában Mikszáth alakítottak meg a magyar regényben és
novellában. Továbbfejlesztője annyiban, a mennyiben ő már nem csupán és
nem is főképen különösségeiben és anekdotikus vonásaiban látja a
parasztot, hanem közelebb jut lelki életének bensőbb rendüléseihez is.
Az ő népéleti képei is inkább szemléletből, mint átélésből származnak,
de mintha az ő szemlélete közelebbről való volna és mintha az anekdotázó
kedv hiányzanék az ő elbeszéléséből. Míg elődei szemléletében a
földbirtokos úri osztály perspektivája tükröződik, az ő szemléletét
mindig a falusi tanító közelebbről való perspektivája határozza meg.
Egész másforma nála a paraszti élet humora is. Jókainál és Mikszáthnál a
paraszt-humor a paraszt egy-egy tipikus vonásának, különösségének
anekdotikus ábrázolása, Gárdonyi, ha humoros hatást keres, karikaturát
rajzol a parasztról. Leghíresebb s a maga idejében rendkívüli tetszést
aratott ilyen karikaturája a _Göre Gábor biró úr_, a melyben egyesíti
mindazokat a karikaturaszerű vonásokat, melyeket más humoros
parasztalakjaiban és jeleneteiben külön-külön találhatunk meg, de épen
ezért ez a karikatúra a kelleténél rikítóbb. Az olvasók tetszése mind
újabb és újabb folytatásokat követelt s főrészben nyilván a publikum
ízlésének kielégítésére való törekvésnek tulajdonítható, hogy a későbbi
Göre-könyvekben már szinte bántó kifigurázássá lesz a karikatúra.
Nem is ez az alak adja meg Gárdonyi néprajzoló művészetének mértékét,
hanem azok az apró, egyszerű, de egyszerűségükben is finom és
hangulatban gazdag novellisztikus képek, melyeket a falu népéről
rajzolt. Gárdonyi nem népies író, felfogásának, szemléletének és
beszédének módja nem a népben gyökerezik s nincs a néppel szorosan
összeforrva. Ő csak mint szemlélő áll a néppel szemben, a kit érdekel,
izgat, gyakran mulattat az egyszerű emberek érzése, beszéde, mozgása,
eszejárása, a ki érdeklődve ismeri fel egyszerű lelkükben az egyetemes
emberi szenvedélyek és érzések hullámzását, jól megfigyeli azokat a
helyzeteket, melyekbe a nép fia a maga különleges életmódja és
gondolkodása révén jut a magához hasonlókkal s a fölötte állókkal
szemben, de a maga gondolatával kívül áll azon a körön, a melyet rajzol.
A népi egyszerű élet bő alkalmat ad neki, hogy lényének egyik jellemző
vonását, az idillre való hajlamot érvényesíthesse, de az ő
paraszt-idillje már nem egészen az a rousseaui világfelfogásból fakadó
idealizálás, a mely régebbi irodalmunk paraszt-rajzát jellemzi. Nála az
idill nem a nép életéről való felfogásból, hanem a saját érzéséből
fakad, az író lirája nyilvánul benne, sokkal erősebben, sőt
közvetlenebbül, mint csekély számú lírai versében, melyek alapjában véve
inkább kedves, naiv hangú helyzetdalok, mint költőjük belső
hullámzásainak közvetlen nyilvánulásai.
A fiatal parasztlegény és parasztlány hirtelen ébredő, hevesen
fellobbanó szerelme népéleti rajzainak a leggyakrabbi tárgya, a mint
hogy majd minden munkájában a fiatal szerelmet rajzolja legszívesebben
és legtöbb melegséggel. Már munkássága első korszakában, a melyben a
népéleti rajz volt nála a túlnyomó, nyilvánul ez a kedvtelése s megmarad
nála jellemzőül mindvégig. Az ilyen képeiben nyilvánul legtisztábban és
leghatásosabban egész művészetének alapvonása: a gyöngédség. Fiatal
szerelmeseit elhalmozza ennek a gyöngédségének minden jelével s a velük
érző meghatottság könnyei fátyolozzák be bensőséggel teli hangját. A
szerelem mint ellenállhatatlan elemi erő, igazi természeti ösztön
jelenik meg nála, a maga egész fátumszerű rejtelmességével. A
szerelmesek, mint az alvajárók, szinte tudattalan sóvárgásban
járnak-kelnek, átengedik magukat teljesen a bűbájos varázslat
hatalmának. Mintha valami rajtuk kívül álló titokzatos igézet juttatta
volna őket trance-szerű állapotba, lélekben elválnak a való élettől,
magnetikus álom-életet élnek s a szerelem ellenállhatatlan ereje
teljesen megbénítja ellenálló képességüket. Heves, forró érzékiség
ragadja őket epesztő sóvárgásban, egy kézfogás, egy elkapott lehellet,
egy ingerlő mozdulat, a legcsekélyebb inger is elég arra, hogy érzéki
vágyban lángoljon fel egész lényük, de ez az érzékiség az ártatlan
szivek érzékisége, tiszta és tudatlan, minden salak nélkül való.
Gárdonyi legszemérmetesebb íróink egyike. Nála is tavasz ébredése a
szerelem, a vér ösztöne hajtja a szerelmeseket, de szűzies lényüknek
csak lángja van, füstje nélkül. Azt kell hinni, valami belső élmény
határozta meg a szerelemről való ilyen felfogását; másféle szerelem
ritkán csak tünik fel történeteiben s akkor sincs rajzában az a meleg
szuggesztivitás.
Pedig – a mint hogy általában okoskodó, filozofáló természet, a nélkül,
hogy a filozófiáig fel tudott volna emelkedni – sokat okoskodik a
szerelemről. Ilyen okoskodásai vezették az érzéki kielégülés nélküli
szerelem problemájáig, melylyel két regénye is foglalkozik: _A hatalmas
harmadik_ és az _Ábel és Eszter_. Itt is, különösen az utóbbiban, az
ébredő szerelem rajzában jut művészete tetőpontjára s ez néhány
feledhetetlen hatású jelenetet sugall neki a nélkül, hogy a problémával
magával boldogulni tudna. Az ő pszichologiája inkább gyöngéd, finom
árnyalatok tükrözésére van berendezve, mint elmélyedésre s inkább
fogékony megérzésből táplálkozik, mint élesen elemző belátásból. Az
idillt, a melynek nyugodt bájú felszine alatt belső tragédiák vérzenek,
megragadóan teli hangulattal tudja megéreztetni, de a hol a hangulat nem
elegendő, a hol beható lelki elemzés vagy elmélyedés kellene a valóság
hatásának felkeltésére, ott már nem tud teljesen kielégítő egészet
nyujtani. Elbeszélő művészete, egyes vonások frissesége majd mindig
megfogja ilyenkor is az olvasót, de a szuggesztió nem olyan
ellenállhatatlan erűje.
Az említett két regény már fejlődése második korából való, a mikor
becsvágya nagyobb feladatok megoldására sarkalja tárgy és forma dolgában
egyaránt. Míg első korában a rövid tárcza-novella volt a kedvelt
formája, ebben a korában már leginkább regényekkel próbálkozik s a
novella is hosszabbra, részletezőbbre szélesedik ki kezében. Kisérletező
hajlama – egyik igen jellemző tulajdonsága – itt is nyilvánul.
Regényeiben is mindig kisérletezik a formával és kisérletezik
tárgyaival. Megpróbálja a maga naivitásra hajló elbeszélő hangját
nagyobb témákhoz alkalmazni. Hol a pszichologiával kisérletezik, mint
említett regényeiben, hol a történelem újszerű rekonstruálásával. A
történelem állandóan és erősen izgatja; három történeti regénye. _Az
egri csillagok_, _A láthatatlan ember_ és _Az isten rabjai_ ennek a
históriai érdeklődésnek termékei. Az elsőben még erősen érzik Jókai és
Mikszáth hatása, a történelmi szinezet inkább a külsőségekhez tapad s a
történelemről való sajátos felfogása csak csiráiban van meg. A
másodikban és harmadikban már készebben alakul ki felfogása a multról s
mélyebb históriai problémákat tűz maga elé: _A láthatatlan ember_-ben a
kulturában született és nevelkedett embernek hozzáidomulását a kulturát
nem ismerő, félvad harczos nép életéhez a szerelem hatalma alatt, _Az
isten rabjai_-ban a középkori embernek harczát a test természetes
ösztönei ellen, a vallás miszteriumában való elmerülésért. Mind a két
regény annyiban jelent új felfogást a históriai regényben, hogy
előterükben a történelmi események irányításától távol eső, kicsiny
emberek állanak s ezeknek élete, érzésvilága adja a tulajdonképeni
tárgyat, a történelmi alakok és események csak a hátteret szinezik ki.
Milyen lehetett a világ sorsában semmit sem számító egyszerű embernek
élete az elmult korban? Hogy s milyen körülmények közt folytak le örömei
és szenvedései? Hogy nyilvánult az örök egy emberi szív a multnak a
maitól teljesen különböző életviszonyai között? Milyen szemmel, hogyan
látta a mult egyszerű embere a szeme előtt lefolyó eseményeket, melyeket
mi a multba visszanéző elménkkel történeti fontosságuaknak tudunk? Ezek
s efféle kérdések vetődnek fel Gárdonyi gondolatában a multból vett
tárgyakkal szemben. A felelet nem mindig kielégítő ezekre a kérdésekre,
néha túlságos tudákos íz érik rajta s néha naivitásokat vagy nyers
adatokat kapunk történelmi szellem helyett. Magát a történelmet ritkán
tudja Gárdonyi megeleveníteni, egyes vonásait azonban, inkább megérzés,
mint megismerés révén, meglepő elevenséggel tudja érzékeltetni. Az
idilli vonás megvan itt is: ez vezeti a margitszigeti apáczák rajzához
az egyik regényben, Emőkéhez a másikban. És megvan az ártatlanul sóvárgó
fiatal szerelem is mindkét regényben, sok hasonló vonást árulva el: a
paraszt kertészfiú czéltalan szerelme a királyleányapácza iránt és a
bizanczi Zéta esztelen epekedése a hún Emőke után.
A kisebb méretű alakok s az egyéni élettörténeteknek előtérben állása
csak fokozza Gárdonyi regényeinek novellaszerű benyomását. Az a
generáczió, melyből ő való, csaknem teljesen elvesztette a monumentális
epikai stíl iránti érzéket; a novellaírók nemzedéke volt, a mely a
regényből részletesebben kifejtett novellát csinált. Nincs is e
generáczió írói között egy sem, a ki teljes sikerrel próbálkozott volna
a nagy konczepcziójú, szélesebb körű világképet adó regény terén; a mi
kisérletet ebben az irányban tettek, valamennyi novellába csökkent. Ez
természetesen nem jelent érték-csökkenést, csak a regény műformájának
egy időleges átalakulását. Ezt látjuk pl. Gárdonyi _A láthatatlan
ember_-ében is, a melyben épen ott, a hol a regénynek nagy históriai
horizontba kellene kiszélesedni, az erre való törekvés megbontja a
kompozicziót. A katalunumi csata előzményeinek és lefolyásának leírása,
hogy úgy mondjuk, kidagad a cselekvényből, csak igen lazán fűződik bele,
szinte felfüggeszti a regény tulajdonképeni eseményeinek menetét.
Viszont rendkívüli finom művészettel van ebben a regényben megéreztetve
az az emberi mértékeket felülhaladó, igézetszerű hatás, melyet Attila
nagy egyénisége mindenkire tett, a ki közelébe került s a mely kiterjed,
mint valami rejtelmes centripetális erő, egész népére, sőt még a
testileg-lelkileg teljesen idegen bizancziakra is. Ez az igézet viszi
Emőkét is a tragikus végre jutó szerelemre. Az egész regény levegőjét
betölti egyetlen személynek ez a háttérből kisugárzó ellenállhatatlan
szuggesztiója s ezáltal az író minden költői dísznél, a dekoráló
művészet minden fogásánál erősebben tudja éreztetni Attilla alakjának
óriási méreteit. Ez a vonás teszi Gárdonyinak ezt a regényét a maga kora
regényírásának egyik legjelentékenyebb termékévé.
A regény mellett Gárdonyi pályája második részében több kötetre való
hosszabb novellát is írt. Ezt a műfajt újabb irodalmunk meglehetősen
elhanyagolja, a mi nyilván gazdasági okokra vezethető vissza legelső
sorban. A mai irodalmi termelés még igen erősen függ a hirlapok
szükségleteitől s a hirlapnak a rövid, egyszerre leközölhető
tárcza-novella az alkalmas műfaj. Ez a journalistikai követelmény
bontólag hat még a regény kompozicziójára is, divatba hozza az olyan
félig regény, félig novella-sorozat műveket, melyeket jóformán csak a
szereplő személyek azonossága tart össze. A tulajdonképeni novellát
csaknem teljesen megfojtja, holott ez a franczia s még inkább az angol
irodalomban, a hol a szépirodalom elsősorban a revuek és a könyvpiacz
számára dolgozik, a legkedveltebb műformák egyike, a mint hogy igen
alkalmas forma is a regény nagy arányaiba bele nem illő, a rövid tárcza
kereteit pedig szétfeszítő kisebb témák megírására. Gárdonyinak sok
ilyen kisebb témája van s a mint mind jobban erőt vesz rajta a
szélesebb, kényelmesebb elbeszélésre való hajlam, mind részletesebben
dolgozza ki alakjait és történeteit. Már pályája első korszakában is
szerette a sorozatos elbeszéléseket s ezt a hajlamát megtartja
mindvégig; 1910-ben már két kötetre terjedő keretes elbeszélést adott
ki. (_A hosszúhajú veszedelem_.) Novelláit nem annyira a kompoziczió
művészete vagy a lélekfestés mélysége teszi becsesekké – bár nem egy
közülök ebből a két szempontból is kiváló – mint inkább az elbeszélő
kedv frissesége, egyes alakok finom és gyöngéd megrajzolása s az
előadásnak, a nyelvnek gyakran művészi magaslatokra jutó szépsége.
Könyveiben szerencsésebb és kelletlenebb napok termékei váltakoznak, de
nincs egy könyve sem, melynek legalább egy-két darabja ne tartoznék a
mai magyar elbeszélés legjavához.
Gárdonyi majd minden elbeszélő művének van egy láthatatlan szereplője, a
kinek rendszerint csak a hangja hallatszik, személye nem elegyül bele a
történet folyamába. Ez a mintegy kívülről behallatszó hang egy
elmélkedő, komoly, elmélázó, alakjaiban és történeteiben kedvét találó,
némi különczködésre, sőt egy kis tudákosságra és affektáczióra is hajló,
inkább fogékony, mint mély, de bensőséggel teli egyéniséget sejtet. Az
író maga ez, a mint történetének elmondása révén észrevéteti magát az
olvasóval. Gárdonyi nem hajlik meg az impassibilitás Flaubert-féle
követelménye előtt, gyakran és könnyen beleegyedik történeteibe a maga
reflexiójával, véleményeivel, sympathiáival. Néha ez csak a hangján
érezhető, néha közvetlenül nyilvánul. Gyakran érjük rajta, a mint
önmagát belerejti valamelyik alakjába s az alakon keresztül az író maga
szól hozzánk, néha meg is bontva a jellemrajz egységét. Egyes alakjai
egyenesen a költött és az író saját egyéniségéből vett vonások
szövevényei s a megfigyelőnek érdekes feladat, az alakot szétbontani
kétféle eredetű szálaira. Rendszerint azok az alakok ezek, a kiknek
szemén keresztül látjuk meg az egész történetet, akár az események
elmondói, akár pedig csak a cselekvény előterében álló alakok. Ezzel
függ össze Gárdonyi hajlama az első személyben elmondott történetekre
is. Ez a vonása, ha néha zavarja is az olvasót, gyakran a hatásnak
lényeges eleme: sajátos egyéni szinezetet ad az elbeszélés hangjának.
Gárdonyi hangja nem iskolázottságával kapja meg az olvasót, hanem
bensőségével, hajlékonyságával és melegségével s ha néha modorosságra
hajlik is, sokszor, jó órákban az élőszó természetességével hat. S ez a
hang határozza meg elbeszélő stílusát is: egyszerű, természetes, a friss
naivitás nyomait magukon viselő rövid mondatait, beszéde kifejező,
finomságokra? és drámai hatásokra egyaránt képes fordulatosságát s azt a
művészetét, melylyel nemcsak a mondanivalót, hanem a mondanivalónak
szinét és hangulatát is át tudja vinni az olvasó tudatába. Gárdonyi
kortársai között alig van egy is, a kinek elbeszélő prózája egyéni
szinezet, a kifejezés biztonsága és belső ritmus dolgában az övéhez
fogható volna.
Beszédének elevensége legerősebb ható ereje szinpadi műveinek is.
Valamennyi leginkább dialogusának hangulatkeltő erejével hatott: falusi
vigjátéka, _A bor_ ép úgy, mint az _Annuska_ kissé túlédes idillje és az
inkább bohózatos hatású _Falusi verebek_. E darabok a dialoguson kívül
talán épen eszközeiknek minden raffinériától távoleső egyszerűségével
fogták meg a szinházi közönséget. Szűkös lelkivilágú, kicsiny emberek
kerülnek a néző elé a maguk szűk határok közt lefolyó életével s az író
csak arra törekszik, hogy ezeket az embereket és sorsukat a párbeszéd és
a jellemzés elevenségével tegye rokonszenvessé, széles perspektivák és
mélyebb lelki motiváczió nélkül. A kompoziczió is inkább novellisztikus,
mint drámai jellegű, a történet benne a fontos, nem a karaktereknek és a
helyzeteknek egymással való szembekerülése. Mind a három szindarab
inkább szinpadi idill, mint igazi dráma. Az _A bor_ azonban egy
szempontból nagyobb fontosságra emelkedik: sikeres kisérlet a magyar
népéletnek szinpadi ábrázolására, reálisabb alapon és inkább irodalmi
eszközökkel, mint a rövid virágzás után teljesen vértelenné és
konvenczionálisan hamissá fajult régi népszínmű. Tagadhatatlan szépségei
mellett a népéletnek szinpadjainkon oly rég nélkülözött képei szerezték
meg e szindarab ritka nagy sikerét. _A bor_ az utolsó pár esztendő
legtartósabb szinpadi sikereinek egyike s körülbelül a legnagyobb külső
siker, melyet Gárdonyi egész pályáján elért.
A maga nemzedéke összes elbeszélő írói közül Gárdonyi az, a ki
legteljesebben és legzavartalanabbul a magyar műveltségből sarjadt ki.
Minden más vele egykorú írónknál meg lehet állapítani egy vagy több
külföldi író vagy irodalmi áramlat hatását. Gárdonyinál, a mi irodalmi
hatást megfigyelhetünk, a magyar hagyományból, leginkább Jókaitól és
Mikszáthtól kapta, a külföldi írók hatástalanul peregtek le róla.
Általában egész műveltsége nem áll fölötte a magyar művelt emberek
átlagos szinvonalának. Innen van aránylag szűk horizontja, gyakori
naivitása és hézagossága, de viszont ez az alapja népszerűségének is.
Nem áll szellemileg sokkal fölötte olvasóinak, elbeszélő, megfigyelő és
ábrázoló képessége csak kiemeli őt az olvasók tömegéből, de nem emeli
föléjük; mondanivalói teljesen az olvasó képzetköréből valók,
szempontjai összeesnek az olvasó szempontjaival. Ezzel lett a magyar
művelt középosztály kedvelt írója: olvasóinak nagyszámú tábora úgy
hallgatja szavát, mint egy magához hasonló, csak költői tehetségével
kiváló tagjáét, a ki nem akarja rendes gondolatkörét felülhaladó
eszmékkel és formákkal terhelni, csak azokat a képeket és szineket
vetíti művészi formában elébe, melyekhez hozzászokott s melyek lelkéből
lelkedzettek. A mai magyar közép-intelligenczia közizlése leghívebben
Gárdonyiban tükröződik.
Ez adja meg leginkább jelentőségét mai irodalmunkban. Hatása a
közönségre teljesen eszthetikai, közéleti érzéke vajmi kevés, egész
munkásságának alig van politikai vagy társadalmi háttere. Egyéneket
rajzol, tipikus vonások nélkül, történetei megmaradnak a magánélet körén
belül, nem szélesednek ki társadalmi perspektivákba s a mai magyar élet
egyetlen általános problemája sem tükröződik bennük. Igen gazdag és
változatos sorát alkotta meg a népéleti s a kis intelligencziából való
alakoknak, de nagyon nehéz volna műveiből valami határozottan
körvonalozott álláspontját megállapítani ez osztályok társadalmi vagy
politikai helyzetének. Munkáinak nincs semmi publiczisztikai szinezete.
A mit ezzel veszít perspektiva dolgában, nagyobbára megnyeri artisztikum
dolgában. Egyike azoknak a vonásoknak, melyek leginkább megkülönböztetik
elődeinek és kortársainak legnagyobb részétől, hogy az irodalmi hatás
eszközei közül pusztán csak a művészit használja fel.
Gárdonyi egész szelleme az intimitást hangsúlyozza. Művészete lényegében
impresszionista művészet: friss, meleg benyomásokból szövődik, inkább
szinekkel és hangulatokkal jellemez, mint nagyszabású körvonalakkal. A
kis témák művészete ez, a nagy témák összezsugorodnak a kezében. Hatása
ott a legtisztább és legnagyobb, a hol megmarad a maga határai közt.
Csaknem negyedszázadra terjedő pályáján szines és változatos sokaságát
alkotta meg a magyar élet képeinek, sok finom és gyöngéd hangulattal
tette gazdagabbá lelki világunkat, a magyar mult néhány vonását
valószerű fényben világította meg szemünk előtt, mélázó, vonzó
egyéniségével meg tudta nyerni az olvasók túlnyomó tömegének
rokonszenvét s a magyar elbeszélő prózát szín, kifejező képesség és
hajlékonyság irányában tovább fejlesztette. Kortársai közül mint
mindenfelől s mindenkitől elhatárolt, önálló egyéniség válik ki. Az
utolsó negyedszázad legnagyobb hatású magyar íróinak egyike és
körülbelül a legtisztábban művész összes elbeszélő kortársai között.