A báró. – Numerál vagy nem numerál, az mindegy. Tizezer forint mindig
tizezer forint marad. És éppen az a szomorú, hogy nem numerál! Nekem
harmadfél millió kellene, a mi nincsen, és ön még tizezer forintról
beszél nekem! Hogy képzeli ön ezt? Hisz ha csak tizezer forintot
kérnének tőlem! Miattam szivesen odaadnám ezt a tizezer forintot.
Boldogan odaadnám. Nemcsak a lapnak. Odaajándékoznám szivesen az ön kis
fiának. Mért ne ajándékoznék én az ön kis fiának tizezer forintot? De
tőlem nem tizezer forintot kérnek, hanem tizszer tizezret, százszor
tizezret! Hol vegyem? Mondja, kérem, hol vegyem? És hozzá ráadásul még
harmadfél milliót, a mit ki kell fizetnem az egyik zsebemből.
Vrillényi. – Igazán nem zaklatnám a báró urat, ha azt hinném, hogy ez a
tizezer forint elveszhet. De csak elhelyezésről van szó…
A báró. – Aztán a lap már nem olyan jó, mint volt. Azelőtt többször meg
voltam elégedve, de egy idő óta a lap mindig rosszabb és rosszabb. A
betűk túlságosan nagyok, a közlemények túlzottan tárgyilagosak, a
kihordók úgy öltözködnek, mintha lopnák a pénzt, és az a fiatal ember, a
ki nem tud írni, olyan öreg lakkczipőben jár, hogy az szégyen-gyalázat!
Hogyan akarja ön, hogy tekintélye legyen a lapnak ezzel a
lakk-czipővel?! Ezért nem akar senki se előfizetni, és a mit ön a lapra
költ, az kidobott pénz.