A báró. – Éppen csak az imént az ön lapja egy igen nagy bosszúságot
szerzett nekem. Azt kell olvasnom benne, hogy egy _Halifax_ nevű ló
kimúlt. Majdnem kidobtam ezért a lóért húszezer forintot, és képes lett
volna az én színeimben menni be, miután megvásároltam! Ha az ön lapja
jól van szerkesztve, akkor ki kellett volna nyomtatni, hogy a ló kis
távolságra már nagyon öreg és be akar menni. Akkor ön nem hoz engem abba
a helyzetbe, hogy kidobjak egy lóért húszezer forintot, csak azért, hogy
kimúljon.
Vrillényi. – Pedig a mi a sport-rovatot illeti, legyen szabad
megjegyeznem, hogy sport-rovatunk, továbbá a társaságból közölt czikkek…
A báró. – Erről jobb nem beszélnünk. A mai czikkből is kimaradt a
czimzetes püspök. Hogy értsem ezt, hogy a czimzetes püspök kimaradjon az
én estélyemből? Az érsek ott legyen, a ki nem volt ott, és a czimzetes
püspök, a ki ott volt, kimaradjon? Micsoda munka ez? És hogyan értsem
azt, hogy, ha az érsek bejött a czikkbe, a mit nem kifogásolok, többen
nem jöttek be, a kik szintén meg voltak híva?!… Talán én tehetek róla,
hogy az a fiatal egyén mindig a buffetnél volt, és nem törődött
senkivel, legyenek bár ezek érsekek, zászlósurak, és legjobb barátaim?!…
Vrillényi. – Erről igazán nem tudok, és szigorú vizsgálatot fogok
indítani…
A báró. – Ön egy idő óta semmiről se tud és mindennek személyesen kell
utána néznem. Azt hiszi talán, hogy nekem semmi dolgom? Ön azt nem
képzeli, hogy mennyit kell nekem dolgoznom, éjjel úgy, mint nappal, hogy
a legszükségesebbet előteremtsem! Gondolja, hogy ingyen adják nekem az
ilyen estélyeket, a melyeket társadalmi állásom megkövetel? És ön másnap
tizezer forinttal jön nekem elő, a mi nincsen! A mikor én ki vagyok
merülve a dologtól, és nem tudom, hogy hol van a fejem? Nem csodálkozik
ön, hogy itt talál engem az én dolgozószobámban, gondoktól és munkától
görnyedve, most is, mint különben mindig?
Vrillényi. – Végtelenül sajnálom, báró úr, ha zavartam. Belátom, hogy
rosszúl választottam meg az időt…
A báró. – Nem az időt választotta meg rosszul, hanem az eszmét. Daczára
elfoglaltságomnak, szivesen társalogtam volna önnel a komolyabb
eszmékről, a miket meg kellene irni, de ön egy nagyon időszerűtlen
tárgygyal jön elő, a mi nincsen. Úgy nézek én ki, mint a ki szivesen
mond nemet? Én mindig örömmel hozok áldozatot, ha van, és a puszta
sajnálat egy kínos migrainembe kerül. A mint ön itt engem lát, én egy
igen beteg ember vagyok. Nekem elég, hogy valaki pénzről beszéljen, és
már rosszúl érzem magam. És mikor én ilyen beteg vagyok, ön a
legkínosabb ügyeket hozza nekem elő!
Vrillényi. – Várni fogok addig, míg egyszer jobb kedélyben találom a
báró urat. Egyelőre a magaméból fedezem a lap kiadásait, de nem mondok
le a reményről, hogy a báró úr később…
A báró. – Ne siessen, mert én egy igen beteg ember vagyok, és ha jobban
leszek, azonnal el kell utaznom, az egészségemet gondozni. Majd ha
visszajövök, alkalmilag talán szóba hozom, hogy mit kellene kigondolni
az ügyről.