– Szín: a báró dolgozó-szobája. A báró íróasztala mellett ül s egy
ujságot tart a kezében. –
A báró (magában). – El kell olvasnom, mert olyan sokszor olvasták fel és
lármában, hogy utóljára már egy szót se értettem a megjegyzésektől.
Mindenesetre igen jól van írva; ez a fiatal egyén az öreg lakkczipőben
jelesül forgatja a tollat. Nincs nekem mindig igazam? Azt mondja az én
jó Elizem: »Ki legyen az az egyén a buffet-nél, a ki mindent megeszik?«
Én már akkor megmondtam: »Hagyd el; olyan éhesen néz ki, hogy nagyon
jeles írónak kell lennie.« És valóban beható czikket írt, melylyel meg
lehetek elégedve. (Leteszi binokliját és pápaszemet tesz föl.) »Estély
Berzsenyi bárónál«! A czím egyszerű, de én szeretem az egyszerűséget és
a betűk elég kövérek. És sajátságos, mily jó irálya van ezzel a
jelentéktelen alakkal! »A műszeretetéről ismeretes pénzfejedelem
vendégszerető palotájában« – ez oly sikerült kifejezés, melyet
személyesen se mondhattam volna jobban. »A nagy művész borongós lelkének
egész fenségét bele fektette vonójába…« – no, ezer forintért ezen nem
csodálkozom. Kár, hogy nem voltam a teremben, a mikor produkálta magát,
mert mégis érdekes, hogy egy hegedülésben mi legyen ezer forintért?
Őszintén sajnálom, hogy nem is láttam őt a pénzemért, de meglehet, hogy
az a kis fekete volt, a ki úgy tett, mintha ismerném, és a kit először
az egyik kölcsönzött inasnak gondoltam. »De az est fénypontját mégis…« –
ahá, itt jön a Blanka az ő zongorázásával! »A baronesz, kinek nagy stílü
előadását bármely világhírü zongorás megirigyelhetné, valósággal
fanatizálta a csupa előkelőségből álló, raffinált ízlésű közönséget.«
Ezért az egy mondatért megérdemelné a biráló, hogy megjutalmazzam őt
néhány pár lakk-czipővel. »Jelen voltak…« – itt egy kis hiba van, mert,
mint látom, a notabilitások közül a czímzetes püspök kimaradt,
szerencsére az érsek, bár lemondott, ki van nyomtatva. »Leányok:
Dontheöy Tecza és Dontheöy Bubu grófkisasszonyok, Trenchény Ili
baronesz, Várai Fejér Nandine, Piczu, Dalma és Nünüke, Honthy-Peéry
Duda, Beszterczey Alma és Sisi baroneszszek, Wynand-Focking Poppaea,
Hidegkuthy Angela és Didi, Vázay Huhu, Chermely Dada és Baba,
Wheöreösváry Alfa, Rezeda és Csuhajka, Hirschler Zelma és Polka,
Gabnaffy Tente és Pimpi, Zalán Gambetta, Szirtfoky Lala, Hopla és
Kuczkucz…« Azt hiszem, hogy ez a Kuczkucz az a kis lány a nevető szemmel
és kövér nyakkal, a ki úgy feltünt nekem. Kár. Az ilyen életrevaló kis
lánynak szinésznőnek kellene lennie egy bécsi szinháznál. »A fényes
társaság a késő éji órákig együtt maradt« – na, azt hiszem, hogy jól
mulattak! Én magam is jól mulattam volna; kár, hogy a vendégek közül a
legtöbbeket nem ismertem. De az az urlovas, a kit az én Elzám állított
elő, egy igen jó eszmét vetett fel. A _Halifax_ csakugyan a legjobb öreg
ló legyen kis távolságra; és ha eladó, miért ne szerezném meg? Erről jut
eszembe, hogy hol van az őrnagy? Utasítani kívánom őt, hogy a
_Halifax_ért menjen el húszezer forintig és az őrnagy ilyenkor nincsen
sehol! És még hozzá az én Sport-rovatomat sem találom meg az ujságomban.
(Az ujságot lapozgatja.) Ahá, itt van… no, tessék! »_Halifax_ kimúlt.«
Kár; elmentem volna érte húszezer forintig. Mégis jól van szerkesztve ez
az én ujságom; az őrnagy nincsen sehol, de az ujságomból értesülök, hogy
megtakarítottam húszezer forintot. Az bizonyos, hogy kis távolságra igen
jó ló volt; és ez okos, hogy nem az én színeimben múlik ki. A doktor
Vrillényi egészen megfelelően szerkeszti az én ujságomat; sokfélét
nyomtat ki ugyan, a miket nem fogok elolvasni, de mégis jó több czélra,
ha az embernek van egy saját lapja, melyet szivesen támogat… (Egy inas
jön.)
Az inas. – Méltóságos báró úr, a doktor Vrillényi úr van itt, és
kérdezi, hogy Méltóságod elfogadja-e?
A báró. – Jöhet. (Vrillényi belép.) Jó, hogy jön, kedves doktor. Éppen
most jegyeztem meg magamnak, hogy az ujsággal igen meg vagyok elégedve,
és ön helyes irányban szerkeszti a lapot. A betűk tisztán olvashatók, a
közlemények tárgyilagosak, a kihordók illedelmesen vannak öltözködve, és
annak a fiatal embernek, a ki a rossz lakkczipőben jött ide, olyan
irálya van, a mely engem Goethe számos munkáira emlékeztet.
Vrillényi. – Nagyon örülök, báró úr, hogy oly szerencsés voltam
megelégedését kinyerhetni. Annyival inkább, mert, sajnos, uj áldozatot
kell kérnem.