Blanka. – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam
mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a
bölcsészekhez ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi
zsenialitásért!
A báróné. – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy
milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a
képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem
elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha
sem tett semmi benyomást.
Blanka. – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez
képest valóságos öreg asszonyok.
A báróné. – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl
éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert
egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet.
Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a
rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez?
– mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a
ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor
elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak
a lelke van jelen.
Blanka. – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy
kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők
ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki
ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt
lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre
szétválaszthattak volna bennünket.
Elza. – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem
csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.
Blanka. – Ne kotyogj mindig, a mikor komoly dolgokról beszélünk.
A báróné. – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a
második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja
az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az
ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.
Blanka. – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal
vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon
unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem,
hogy leírhatom a Schlagwortokat.
A báróné. – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy
föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.
Blanka. – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban.
De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok!
Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem
görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.
Elza. – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon
kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor
mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe
jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és
úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam
közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és
gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.
Blanka. – Hallgass már el egyszer. Kérdezett valaki?
A báró. – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos
eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna
ki.
A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket
följegyeztél.
Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia
militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak
milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a
katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen
merészel fordulni.«
A báróné. – Ez meg tudja mondani!
Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret?
Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével
megkeresi a maga kenyerét.«
A báró. – Nagyon helyes eszme.
Blanka. – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ
rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós
csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer
misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s
tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája
alá«?!
A báró. – Ez sikerült.
Blanka. – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak,
temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az
égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni,
küzdeni, tűrni, élni!«
A báró. – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat
a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz
mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.
Elza. – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta
csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és
éljen.« Az istenit, be szép!
A báróné. – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony
czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a
mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi
Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel,
a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?
Blanka. – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a
magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone
hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás
Marseillaise-e.«
A báró. – Írd oda. Egy leánytól ez nagyon jó.
A báróné. – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a
gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson
mosolyognak.
Blanka. – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni
fognak.
A báróné. – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet
tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.
Blanka. – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent
közönbösen vettünk.
A báróné. – No majd fel fogunk ébredni.
Blanka. – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy
bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.
A báróné. – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is.
Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem
szégyelljük a vallásunkat.
A báró. – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt
mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad
verseny a a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy
egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti
szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán
nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott,
mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok,
hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított
névnek látszik.
Blanka (megbotránkozva). – De, papa, mit képzelsz?
Elza. – Ó, papa, ne beszélj így Venczelről!
A báró. – Micsoda Venczel?
Elza. – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az
első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez
ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap!
Micsoda pechem van nekem!