A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát
Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én
Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni
fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok
elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám
kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A
Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg
admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem
futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem,
Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve,
Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem
lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne
gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes
leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros
irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.
A báróné. – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi
nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni,
vagy más egyebet a hazáról.
Elza. – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már
Magyarországé, pour une éternité!… Imádom a magyar parasztot, és a
puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és
Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála
Istennek!
Blanka. – Tudja is ő, hogy mit akar!
Elza. – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy
olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok
legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe
megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen,
mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol
orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy
olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép,
nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a
galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se
kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi
utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a
legnemesebb ember a világon!
A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!