Blanka. – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba
értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál,
mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau,
puszi!…«
Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is
értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a
Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a
vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már
honi földön járunk!…
Blanka. – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk
ki!
Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember
maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.
Blanka. – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el
mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.
Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem
szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még
nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te
szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy
szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a
vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az
orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod,
de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba
bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak
ki. Egy város fák, park, levegő nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán
végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a
szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?
Blanka. – Én nem élek az utczán.
Elza. – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és
társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház,
szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi
köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten
nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni
a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő
mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak.
És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a
nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat
beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok
kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit
goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem
életnek: a Marcel Prévost regényei.
Blanka. – Ejnye, be el vagy szontyolodva!
A báróné. – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket
találtad volna külföldön inkább kedvedre!…
Elza. – Parbleu!
A báróné. – És én nem vettem észre semmit!
Blanka. – Ah, ez érdekes! Szőke vagy barna az illető?
Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan
sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban
lehet kihozni a pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett.
No, Budapesten nem is fog!…
A báróné. – Mon Dieu, az emberek mindenütt egyformák!
Elza. – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára,
mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és –
csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán
járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki
köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja,
hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több,
sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem
köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy
mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény
könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert,
gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő
erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a
vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a
könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz
legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem
szégyelli magát?!«…
Blanka. – Egyszer még megjárod!
Elza. – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik.
Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy
néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen
hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna
magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!«
És én nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy
mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol
sincs annyi férfira éhes asszony…
Blanka. – Szeretem ezt a stílust. Marcel Prévost úr büszke lehet rád!