– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi
hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak;
egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak;
azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az
»unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s
fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan
lényhez beszélne. –
Elza. – Adieu, adieu, adieu!
A báróné. – Hát te mit lamentálsz ott magadban?
Elza (se lát, se hall). – Adieu, adieu, adieu!
Blanka. – A külföldtől búcsúzik, az édes!
A báróné. – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint
javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak
elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért
megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit
csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a
bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!…