Berzsenyi. – Nem mondom, hogy magasra tartják az orrukat… mert miért ne
tartanák az orrukat magasra?… de mégis, az egyik már elmult huszonegy és
vihetem a legmagasabb helyekre, a jobb partikra fütyöl, itthon pedig egy
mosdatlan költővel sétál előre, hátra. A másik meg néha rágondolja
magát, de három hónapi jegyesség után megunja és kineveti a
legsnájdigabb vőlegényeket. Ezzel már nem is merek próbálkozni. Pedig
olyan jó és házilag okos leányok!
Melanie. – És kedvesek! És bájosak!
Berzsenyi. – Te, a ki tapasztalt és jó irányú nő vagy, határozottan útba
igazíthatnád őket a tekintetben, mert szegény jó mamájok, azt kell
gondolnom, nem is akarja őket komolyan férjhez adni, hogy mint beteg
vidám társaságban maradjon. De mit mondasz te a világhoz? Hogy ha én
elviszem őket a bálba, a legnagyobb dekoltázsban, aztán előjön egy
dragonyos, megöleli őket és azt mond nekik, a mit akar, ez jól van; de
ha én azt akarnám, hogy egy finomlelkű, világlátott és nekem bizalmas
nő, a kikre ők igen kíváncsiak, ismerkedjék meg velök, mint titokban ők
is szeretnék, az emberek azt mondanák, hogy engem a bolondok házába kell
vinni.
Melanie. – Ez érthető; pedig én nem tanítanám őket semmi rosszra.
Berzsenyi. – No és ha te nevelőnő volnál a házunkban? Akkor mindenki meg
volna elégedve. Mondhatom neked, minél öregebb vagyok, sok dolgot annál
inkább nem értek. Meglehet, ez a korral jár, és úgy kell lennie, hogy a
mikor az ember nem igen tud erkölcstelenséget elkövetni: akkor végképpen
megszűnik erkölcsös lenni. (A szobalány jelenti, hogy tálaltak.)
Melanie. – Nem vacsorálhatna velem? Semmi esetre?
Berzsenyi. – De veled vacsorálok. Megtartjuk az eljegyzési lakomát.
Persze csak így, kettesben. A férjed majd úgyis eleget lesz veled.