– Melanienál. Berzsenyi báró egy karosszékben. Melanie a karosszék
előtt, lenn a szőnyegen. Sírdogál és a báró kezét csókolgatja. –
Berzsenyi. – No, no, azért ne pityeregj.
Melanie. – Soha, soha se fogom elfelejteni!… Igazán, mi is lett volna
belőlem a báró jó szíve nélkül!…
Berzsenyi. – Na, na, szót se érdemel. A mit mondtam, megtartom, ennyi az
egész. Nem mondtam mindig, hogy ki foglak házasítani? Nohát! Vagy azt
hitted, hogy éppen a te hozományodon fogom megkezdeni a
krajczároskodást?!
Melanie. – Ó, nálam senki se tudja jobban, hogy a báró nagylelkű, mint
egy király!… Vagy mit is beszélek?!… A királyok már nem nagylelkűek,
csak a mesékben. És én minden nagylelkűséget mesének tartanék, ha a
bárót nem ismertem volna. Ó, tudom én azt jól!… De mégis!…
Berzsenyi. – Mit mégis? Nem vagyok smuczig, punktum. Azt hiszem, az öreg
Berzsenyi, egy élet munkája után, már megengedheti magának azt a luxust,
hogy ne legyen smuczig.
Melanie. – A báró megengedhetné magának azt is, hogy egy cseppet se
törődjék a szegény Melanieval, különösen mikor ez a Melanie azzal áll
elő, hogy férjhez akar menni. A báró fölötte áll annak, hogy egyátalán
foglalkoznia kellene a dologgal. És más a báró helyén, bizony nem is
törődnék velem. Más egyszerűen azt mondaná: hát, jó leány, le is út, fel
is út.
Berzsenyi. – Más istállószolga, én pedig az öreg Berzsenyi vagyok.
Melanie. – A báró kivétel mindenben, tudom. De a báró se azért
nagylelkű, mert grand seigneur. Nagylelkű daczára, hogy grand seigneur,
mert aranyszíve van. Azért hogy zárkozott természetű vagyok s csak a
könyveket búvom, ismerem én az életet s keresztüllátok a nagyurakon.
Emlékszik az Altmünster Irénre, a ki a Teréz-körúton egy gangon lakott
velem?
Berzsenyi. – Emlékszem. Szép leány volt és sok grófot megevett.
Melanie. – No ez aztán ismerte őket!… Persze, nem kerülhettem ki, hogy
egyszer-egyszer szóba ne álljak vele. Tudja-e, mi volt minden harmadik
szava? »Melanie, őrizkedjék a nagyuraktól, mert a nagyurak mind smuczig
disznók.« Én csak nevettem, mert nekem ugyan nem volt okom panaszra: az
az egy nagyúr, a kit én ismertem… (hosszasan csókolgatja a báró kezét)…
de tudom, hogy az Irén durva szavaiban sok életismeret volt.
Berzsenyi. – Annyi igaz, hogy vannak beképzelt mágnások, a kik azt
hiszik, hogy ha ők minden fillérből nemzetgazdaságot csinálnak, azért ők
mégis nem tudom kik, mik maradnak. Ebben is különbözni akarnak egy
modern főúrtól, a kit ők csekélyebbnek itélnek, és a ki mindenesetre
reprezentálni fog. Nem nevetséges ez? Ha egy modern főúr utánozni akarná
őket, mint vélik, biztosítalak, már csak neveltségénél fogva is
canterben le tudná győzni őket a takarékosságban, az ő embertelenségeik
és ügyetlen fösvénységük nélkül. De hatvanadik évemen túl csak nem fogok
ebben örömet találni? És látod, mondok neked valamit. Csodálni fogod te
őket azért, hogy a mikor a paraszttól a krajczárt lealkudják, ők egy
nagy művön pózolnak és latifundiumot spórolnak össze ivadékaik számára?
No, én nem fogom csodálni őket. Mert akár így nézem, akár úgy, annyi
bizonyos, hogy nem azért tesznek így, mert már az őseiknek is nagyon sok
volt, hanem azért, mert nekik már nincs nagyon sok. És ha ő nekem
parvenükről beszél maguk közt, én erre nem mondok semmit, de azt
gondolom, hogy ő azért mégis egy ótvaros.
Melanie. – Éppen azért.
Berzsenyi. – Mit éppen azért?
Melanie. – Minél inkább tisztában vagyok vele, hogy milyen a világ,
annál inkább habozok… Minél bizonyosabb vagyok benne, hogy a báró az
egyetlen, ki ilyen nagylelkűségre képes, annál jobban bánt, hogy
visszaéljek ezzel a páratlan nagylelkűséggel, és elfogadjam ezt a
nemeslelkű, pazar… (Sír és a báró kezét csókolgatja.)
Berzsenyi. – Bolond vagy? Csak nem fogod kéretni magadat?
Melanie. – Végre is, a báró nem olyan ajándékot kínál nekem, a milyet
egy barátnőnek szokás adni… Ilyen hozományt egy apa ad a leányának…
Berzsenyi. – Hát talán nevetni fogsz, Melanie, de ezt nem mondhatom
másképpen, mint hogy én csakugyan apai érzésekkel vagyok irántad. Hogyan
mondjam másképpen? Eleinte nem volt így, de mióta megszoktalak, így van.
Talán az én koromnál fogva van így; vagy mert te olyan csöndes, komoly,
finom leány vagy… hogyan tudjam én ezt megmagyarázni magamnak? Azért
hogy én téged, mint nőt ismerlek… ez nem csökkenti apai érzéseimet, sőt
ellenkezőleg. Egy szóval, én téged egy harmadik leányomnak tekintelek.
Melanie. – Ó, báró, ezt lehetetlen nem érezni… De éppen ez az… Hogyan is
fejezzem ki az aggodalmaimat? Akármilyen boldoggá tesz ez az érzés,
szabad-e visszaélnem vele?!… Ha lehetséges így mondanom, nekem
kötelességeim vannak a báró tisztelt családjával szemben… Néha úgy
érzem, mintha a vonzalommal, melyet a báró irántam tanusít, meglopnám
kedves leányait… És most, lehetek-e oly undelikát, hogy megrövidítsem
őket?!… Tudom, hogy a bárónál ez nem szerepel… de nélkülem ez is az övék
maradt volna.
Berzsenyi. – Látod, talán ezért a finom gondolkozásért tekintelek úgy,
mintha a leányom volnál. Légy te csak egészen nyugodt. Biztosítalak, ha
ezt az ügyet a családomban tárgyalhatnám és pénzügyekben tanácsot
fogadnék el valakitől, a leányaim igen szivélyesen megszavaznák neked
ezt a hozományt.
Melanie. – Ó, a bárókisasszonyok oly előkelő szelleműek és oly gyöngéd
gyermekek!…
Berzsenyi. – Többet mondok Ne légy igazságtalan az én szegény jó nőmmel
szemben. Ő beteg, már régóta, és mint jólelkű, betegnőnek belátása van.
Természetesen, gyöngédségből, erről nem szoktunk beszélni, de bizonyos
vagyok benne, hogy ő hallgatag, mindenben egyetért velem, és mert a
távolból rokonszenves figyelemmel nézett téged, kellemetlenül érintette
volna őt, sőt esetleg javadra szólt volna, ha, mondjuk, el akartam volna
válni tőled, egy más nem érdemesért.