– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz
előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra.
Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel
egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok
között. –
A báróné. – Nem tudom elhatározni magamat.
Blanka. – Én azt hiszem, nem maradhatunk el a gyászszertartásról.
Elza. – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni
bennünket.
A báró (gondjaiba elmerülve hallgat).
A báróné. – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal
korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény
herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa
szenvedés volt!
Blanka. – Akkor még senki se gyanította, hogy ilyen közel a katasztrófa.
A báróné. – Látjátok, a szívbaj! Így leszek egyszer én is.
Elza. – De, mamuska, neked nincs szervi szívbajod!
A báróné. – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy
meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én
szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál
gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még
tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak
is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna
akkor?!…
Blanka. – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan
kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt
perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség
előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa
tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy
megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«
A báróné. – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha
nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja,
mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk
Gmundenbe?!…
Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a
legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek
reczepcziók.
Blanka. – Miért ne? Fenséges látogatások alkalmával?
Elza. – Vagy például, hogy neked egy kis örömet okozzon, mi?
A báróné. – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek
semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)
A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen
megszólal). – Ugy-e, mindig mondtam nektek ezt a _Purdé_t?!… Mikor még
mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor
valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy
dicsőséget fog hozni a fejemre!…
Elza. – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen
könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem,
hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor
láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A
magyar ló!… _Purdé_!… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett
velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze
kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…
A báró. – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy
telivér, ha az én kezeim közül került ki!
Blanka. – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha
látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg _Purdé_t, nemzetiszín
szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a
legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.
Elza. – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után
a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a
hazaszeretettől.
A báró. – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre,
az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig
mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!
Elza. – A propos! Mit adtál a bandának?
A báró. – Száz forintot. Mindenkinek száz forintot adtam.
A báróné. – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás«
énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam
jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok
igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló
nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok
örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész
kontinenst.
Blanka. – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor
a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.
A báró. – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban,
a mit mondani fogtok. De azért a _Purdé_-bankettet már nem mondhatom le,
mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb
kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek
Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a
Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen
zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak
magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár
ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok,
melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez
a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar
névnek.
Blanka. – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja,
hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem
ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek
mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle
dolgok iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót
csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!
A báró. – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy
öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét
nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket
sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal.
Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről
kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki
azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a
magyarság ügyeit elhanyagolom?!…
Elza. – Akartok egy salamoni itéletet?
Blanka. – Köszönjük, nem kérünk a vicczeidből.
A báró. – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy
eltalálja a szeget a fejemen.
Elza. – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan
szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig
megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért
fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.
A báró. – Hát nem mindig neki van igaza?
A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt
előre, hátra?
Elza (kedvesen mosolyog az angol kisasszonyra). – Az öreg daru velem
marad.
Blanka. – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek,
hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.
A báró. – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje,
és a szíve tősgyökeres magyar.
Blanka. – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna
megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…
A báró. – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy
hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom
előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem
tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont
szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember
lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott
dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar
tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan
gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok
hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.