– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra.
Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony
terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a
báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –
A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben
meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez
a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról
küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre
kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog
szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha
nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy
ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt
mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett
valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a
nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog
nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék ember, de ha egyszer
egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől
alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok
jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja,
a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret
előtt: »A báró méltányos főur, de mint _von Pike auf_ ember egy kicsit
komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig
egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan
mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi
flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de
azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell
őrülni.
Blanka (leteszi az ujságot). – Papa!
A báró (felriad). – Mi az? Mit mondtál?
Blanka. – Te még most se tetted le a rendjeleidet?
A báró. – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a
rendjeleimet?!
Blanka. – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem
szokás feltenni a rendjeleket…
A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper
alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot,
azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok
vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem
mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a
vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.
Blanka. – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod
viselni?
A báró. – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben
megnyugtathatlak, ismerem családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló
eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal,
hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy
gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő
felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű
gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.
Blanka. – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy
családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek
folyton a vitézségi éremmel látnak…
A báró. – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből,
mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember
például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem
kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene
próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany
mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem,
hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár
tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.
Blanka. – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak
éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a
mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják
képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.
A báró. – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja,
hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már
erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit,
mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól,
hanem a szívjóság. Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim
vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem
beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel
meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel
vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós
nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem
egyszerű, jó ember?
Blanka. – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a
világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni
korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem
károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…
A báró. – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember
vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos
szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy
aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit
nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat,
és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára
méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz
módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak
a legjelesebbeket részesíti?!
Blanka. – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival.
Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is
megküldte a vitézségi érmet.
A báró. – No látod, hogy kívülem csak főherczegek kapják meg!
Blanka. – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek!
A báró. – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a
főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet
kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.
Blanka. – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta
a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a
katonák lövöldözni kezdtek.
A báró. – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit
gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint
ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi
érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve
azonnal megkezdi a katonai pályát?
Blanka. – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a
kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő
tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?
A báró. – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek,
az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő
ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem
csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból
eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek,
kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz,
vele születik.
Blanka. – Mért nem kap vitézségi érmet mindjárt a pólyájában?
A báró. – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen
esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a
történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már
czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és mint ilyenek
eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem
születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az
oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez
egészen más.
Blanka. – Megkapták mások. A sah ezt is fűnek-fának osztogatja.
A báró. – Honnan veszed ezt a légből kapott állítást?
Blanka. – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett
egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a
sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.
A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben
az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran
mondta meg, hogy hová való.
Blanka. – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna
a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az
oroszlánrenddel tüntetne ki.
A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a
vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt,
ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a
kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa
kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen
figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy
dolgot fujnak fel?
Blanka. – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak
nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az
oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel…
A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint
tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná
szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és
czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy
így legyen. Nem véled te ezt?
Blanka. – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden
alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból
mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar
gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen
megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.
A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem,
hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a
vitézségi érmet?!…
(Megjelennek a báróné és Elza.)
Elza. – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű
skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!
A báróné. – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a
lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.
Elza. – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a
rendezőnek, de csak a lábát találtam.
Blanka. – Mi történt?
Elza. – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a
közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak
játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki
jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett
nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha
életemben nem nevettem ennyit!
A báró. – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi,
a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a
szinészeket?
A báróné. – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem,
hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor
aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek
gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.
Elza. – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt
contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér
Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a
gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke
comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a
grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről
birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a
görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem
tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a
boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát
nem igazuk volt a szinészeknek?
A báró. – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is
vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni
Berlinbe.
Elza. – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap
megismétlődhetik a heccz!
A báróné. – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el
bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy
idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor
tudják, hogy kikkel van dolguk.
A báró (felvidulva). – Gondolod?
Blanka. – Mama, ne lovagold bele a papát ebbe a vitézségi érembe.
A báróné. – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll
mindenkinek.
Blanka. – Azért még se lehet máskor viselni, csak ünnepies alkalommal.
A báró. – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más
alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem
fogom megsérteni?!
Elza. – De, papa, a sah nem törődik vele, hogy mikor teszed fel!
(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány
részleteit.)
A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert
az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni
és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van.
Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem
teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor
senki sem lát?!…