Berzsenyi. – No, ezt csak úgy közbevetőleg mondom. Arról nincs szó, hogy
ezt a honoráriumba beszámítanám. És irányeszméül az ön használatára
megjegyzem, hogy az én házamban költségkimélés nem létezik.
Rejtvényi. – Tudom, báró úr.
Berzsenyi. – Viszont megvárom, hogy az egyes fölléptetett művészek úgy
legyenek odaállíthatók, hogy ez által soirée-im színvonala semmit se
szenvedjen.
Rejtvényi. – Ez magától értetődik, báró úr.
Berzsenyi. – Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám, mindenekelőtt
arra nézve kivánom tanácsát kikérni, hogy hány legyen a száma ezen, a
farsang folyamán vendégeim részére nyujtandó zene-élvezeteknek? Két
eszme merült fel erre nézve családom körében. Az egyik eszme az, hogy
csupán hat soirée legyen a legelőkelőbb külföldi márkákkal; a másik
eszme pedig az, hogy tizenkét vegyes legyen, oly módon, hogy a jelesebb
hazai erők is érvényesüléshez jussanak. Én, megvallom, a fölvetett
eszmék egyikéhez se csatlakozhatom. Az én eszményem az, hogy középütt
rejlik az igazság, s hogy kilencz zene-estben kell megállapodnom. Mert
egyrészt csak így kerülhetem el a kicsinyes takarékoskodás látszatát, s
másrészt így senki se foghatja rám, hogy nem tudom mily mellékczélzatból
vagyonomat és nagylelkűségemet kívánom fitogtatni.