Berzsenyi. – Mit szóltok bele az én szavaimba minduntalan?! Bánom is én,
akárhogy nevezik!… Ezen dolgok úgy fognak lefolyni, a hogy én nevezem el
őket. Elég az hozzá, több mulatságot kívánok adni vendégeimnek, az én
házamban, este, három óráig tartó konczerttel kiegészítve, melyen a
legjobb és legdrágább művészek annyi zenét regélhetnek vendégeim
számára, a mennyit akarnak.
Rejtvényi. – Tökéletesen értem, báró úr.
Berzsenyi. – Leányaim kedvéért, a kik engem hiányos nyelvésznek
ironizálnak, hozzáfűzöm, hogy valóban nem zene-reggélyt akartam mondani,
hanem zenesegélyt. Segélyezni, pártolni kivánom a zenét, de nem csekély
arányokban, hanem olyan alakban, hogy míg egyrészt a hazai művészek a
kellő keresethez juthassanak, másrészt ne legyenek kizárva a versenyből
a külföldi művészek sem, kik a kellő magasabb színvonalról
gondoskodnának.
Rejtvényi. – Valóban báró úr, ez nemcsak nagylelkű, hanem egyszersmind
finom ízlésre valló gondolat!…
Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy minden egyes alkalommal meg lesznek híva:
több miniszter, számos arisztokrata, exczellencziás és méltóságos
hölgyek, s több más kisebb-nagyobb személyiségek. Úgy, hogy a szereplő
művészek, a kiket előadás után szivélyesen vendégül is meghívok,
érintkezésbe juthatnak a legmagasabb személyiségekkel, mi által ujabb
anyagi előnyben részesülhetnek.