– Az uj fürdőpalota és az uj szálló közötti uj sétatér két uj padján két
magános hölgy üldögél, a kik közül az egyik még meglehetősen uj. Az
utóbbiban, a ki Tauchnitz egy kötetét kissé ábrándosan tartja a kezében,
a figyelmes olvasó régi ismerősünkre: Berzsenyi Blanka bárókisasszonyra
ismerhet rá. A második hölgy a jó öreg »Revue Des Deux Mondes«-dal
kaczérkodik s félszemmel szomszédnőjét fixirozza. –
A kevésbbé uj hölgy (tökéletesen megbizonyosodván a felől, a mit tudni
akart). – Jézus Mária! Blanka, te vagy az, vagy csak a szellemed?
(Feláll és szomszédnője felé közeledik.)
Blanka. – Jesszusom! Héthársyné! (Felugrik.) Aranyom! Hol jársz te itt,
a hol a madár se jár? (Csókolóznak; Tauchnitz rátelepszik a Revue des
Deux Mondesra.)
Héthársyné. – Már nem járok, már megyek… Csak azt várom, a míg
bepakolnak. Hát ti mikor jöttetek?
Blanka. – Tegnap! Hisz ha egy hete jöttünk volna, akkor már nem volnánk
itt!
Héthársyné. – Mit szólsz ehhez a fészekhez?
Blanka. – Na, so was!… És te már régebben vagy itt?
Héthársyné. – Egy hete. Egy hétig kiállottam, de már nem bírom tovább.
Kérlek… igazán nem tudom, hogyan mondjam… de hisz te magad is
észrevetted!
Blanka. – Soha se zsenirozd magad! Azért, hogy nem tudom melyik ősömbe
néhány csepp belékeveredett, végre is nem vállalhatok közösséget ezekkel
az alakokkal!… Hisz ez már nem is Gödöllő, hanem a Szerecsen-utcza!…
Héthársyné. – Nem igaz?
Blanka. – Képzeld ezt a felsülést! A tanárnak az jutott eszébe, hogy a
mamának a Balaton jobb volna, mint a tenger, nem tudom miért! A papa
megjegyezte, hogy ez baj, mert végre Siófokra nem mehet az ember, ugy-e?
Héthársyné. – Persze!
Blanka. – Az ember vagy a társaságért megy fürdőbe, vagy azért, hogy
elkerülje a társaságot, de Siófokon nem lehet elkerülni a társaságot,
bevenni pedig még kevésbbé.
Héthársyné. – Ó, nagyon értem az aggodalmat!
Blanka. – A családi tanács erre szavazás alá bocsátotta a Balaton összes
fürdőhelyeit.
Héthársyné. – Nem sok hely közül választhattatok, mert az ember mégis
csak Európában akar maradni.
Blanka. – Le is szavaztuk mindegyiket. Végre a mamának eszébe jutott
Karád. Először, mert abban a hírben állott, hogy ide nem eresztik be a
lengyelországi elemet, és másodszor, mert a Zoltánék már itt voltak, s
azt írták, hogy itt az ember félrevonulva igazán a maga körében lehet.
Tudod, mi nem szeretjük a Zoltánékat, de ezt már a papa miatt nem
nyilváníthattuk.
Héthársyné. – Természetesen.
Blanka. – Szóval ide jövünk nagy fittyre, s mikor itt vagyunk, látjuk,
hogy ez lehet a Zoltánék köre, de nem a miénk!
Héthársyné. – Szakasztott az én történetem!
Blanka. – De hát hogy történhetett ez, nem tudod? Karádnak még tavaly is
szeplőtlen híre volt!
Héthársyné. – Kérlek, a dolog nagyon egyszerű. A kik ezt a helyet
paradicsomnak akarták kiépíteni, nagyon jól terveztek, csak egyet
felejtettek el: azt, hogy a vegyes elem a pénzével ki tudja böjtölni a
jobb családokat. A berendezkedés luxuriózus, de sokba került… a villák
ára se lehet alacsony… elég az hozzá, már tavaly megtörtént, hogy az
egyik legelegánsabb villát sehogy se tudták kiadni s végre is oda
kellett adni…
Blanka. – Mondd ki: az asszirnak! Az persze semmit se drágállott, mert
örült, hogy ilyenformán belekerül a legjobb társaságba.
Héthársyné. – De rosszúl számított, mert elég a hajón akármilyen kis
rés, hogy a víz betóduljon rajta. S így az történt, hogy az idén a
többiek is elárasztották Karádot, nagy rémületére a hajóban lévőknek, a
kik persze sietve menekülnek.
Blanka. – Mégis a dolog legujabb lehet, mert a Zoltán óvakodott volna
blamirozni magát. És azt az egyet meg kell adni neki, hogy tegnap már
egészen más tenorból beszélt.
Héthársyné. – Például?
Blanka. – Például, a hogy megérkezünk, kimegyek a Zoltánnal a balkonra,
s belátunk a szomszédba, a hol egy ingujjra vetkőzött gentleman valami
nótát énekel az anyósokról, selypitve, de szerencsére hang nélkül, vagy
jobban mondva: afféle »feine Waare, gute Waare«-kiáltásoktól rekedt
hangon. »Te – kérdem a Zoltánt – ezt nevezed a te körödnek? Körnek
nevezed ezt egyáltalán?« A Zoltán egy kicsit zavarba jött és így felelt:
»Hja, barátom, ide is jutott egy-kettő, az igaz; de légy nyugodt,
kinézzük őket!« És elmondta, hogy a nagy vendéglőt éjjel soha se zárják
be egy kis botrány nélkül.
Héthársyné. – Hallottam, hogy volt egy pár verekedés. Sőt mutattak két
ifjú gentlemant, a kiknek hol a feje, hol a karja van bekötve; ezekről
azt beszélték nekem, hogy nem igen titkolják néppárti érzelmeiket.
Blanka. – Ó, nekem már bemutatták őket! Ezek a Gabnaffy-fiúk, Zoltánnak
a barátjai és szekundánsai. Mert Zoltán megtartotta a szavát s még az
éjjel hozzálátott, hogy beváltsa az igéretét.
Héthársyné. – Igazán? Tegnap vacsora után, megint történt valami? Ejnye,
be sajnálom, hogy olyan korán lefeküdtem!
Blanka. – Ó, csak azután, hogy a hölgyek eltávoztak! Ekkor a Zoltán
felállott és így kezdett kiabálni: »Zsidót nekem! Zsidót akarok
vacsorálni!« Persze, a Zoltánt ki akarták dobni; nagy dulakodás lett, a
Zoltán nem hagyta magát, egy pár széket összetörtek egymásnak a fején;
azt hiszem, azóta a párbaj is megtörtént. Csakugyan! Már jönnek is a
leventék… nini, a Zoltán megsebesült!… (Három fiatal ember közeledik;
egynek a feje, kettőnek a karja van bepólyázva.) Te, bemutathatom őket?